Moralitás–Koncentráció–Bölcsesség – Buddhista Vipassana Társaság

(Vekerdi József fordítása)

I. ének

Az Alkotónál is erősebb üdv-adó,

a fényt adó Nap parazsánál fényesebb,

a hűsitő Hold sugaránál enyhitőbb

Szentet köszöntöm, akihez nincs fogható.

Egy égbenyúló palotákkal ékes

város terült el a hegyek tövében,

melyek mint felhőgomoly, úgy övezték.

Kapila bölcsnek a nevét viselte.*

Fehér fényében az örök hó fedte

Kailásza-hegycsúcs* ragyogása izzott,

és felhők nyáját odacsábitotta,

de egy sem bánta meg e tévedését.

Sok drágakő úgy ragyogott halommal,

hogy nem hatolt be a homály s szegénység.

Mindig mosolygott a Szerencse arca,

hogy boldog város lehet a lakása.

Sok oltár, ablak, kapuív sorával,

fényes kövekkel ragyogott sok utca,

s mivel nem támadt a világon másuk,

egymással versengtek a palotái.

Nők lótusz-arca üde holdkorongját

a Nap csodálta, nyugovóra térve,

s izzón bukott le a nagy óceánba,

hogy féltékenysége hevét lehűtse.

A Sákja-háznak* ragyogása láttán

feledte Indrát* valamennyi nemzet.

Sok tarka zászló nevüket lobogta,

s homályba süllyedt az egek királya.

Az éji lótuszt kacagásra bírta

ezüst tetői telihold-korongja,

és elrabolta vizirózsa rőtjét

napfényben égő, aranyos falakkal.

A földet őrző fejedelmek élén

Suddhódana, nemes uralkodójuk,

sugárba vonta e királyi várost,

mint lótusz kelyhét a reá sütő Nap.

Fejük fölött állt, de barátjuk is volt.

Bár bőkezű volt, soha büszke nem volt.

Alattvalóit becsülő nagyúr volt.

Hatalma nagy volt, de szelíd szivű volt.

Ha karja sújtott, elefántok buktak

előtte térdre a csaták hevében,

s a homlokukról legurult sok ékkő

virágesőként boritotta lábát.

Az ellenséget keze messze űzte,

akár a Forrósugarú az éjet,

s erénye mint a ragyogó szövétnek

vezette népét követendő útra.

A gyönyörűség, vagyon és igazság

alatta egymást segitette célhoz:

tökélyre tört mind, s ez a versengésük

nemes tüzével hevitette őket.

A Sákja-rádzsa bizalommal számolt

számlálhatatlan, hű tanácsosával.

Fénylett közöttük, mint az éji égen

a csillagok közt a szelíd tüzű Hold.

A háremhölgyek ragyogó hadában

a fényes rádzsa ragyogásba vonta

fényével, mint a Nap az ég homályát,

fő hitvesét, a csoda-fényü Máját.

A népet mint jó anya, úgy szerette;

bölcsek beszédét a szivére vette;

urának házát gyöngyként díszitette;

mindenki istennőnek tekintette.

Az asszony sorsa keserűség, bánat,

de boldogságot, örömet hozott rá.

Derűre válik a vak éj borúja,

ha Hold vidítja ragyogó sugárral.

“Nem fog fel engem ez a tompa népség

érzékfeletti alakomban” – így szólt

a Törvény, s váltva finomabb valóját,

hogy szem láthassa, földi testbe készült.

Igy hát alászállt a Tusita-égből*

a legszentebbik, fénylő Bódhiszattva,*

és a királyné méhébe hatolt be,

mint kígyó-szellem* üregébe búvik.

Egy hófehér, hatagyararú elefánt alakját,

Himálaja jege gyanánt ragyogón sugárzót,

öltötte fel, s hogy a világ nyomorát lerontsa,

Suddhódana neje ölébe így hatolt be.

A nyolc Világőr* odagyűlt az égből

őrséget állni a Világ Uránál.

A Hold sugárzik valamennyi tájra -

Kailásza-csúcsra a legékesebben.

Májá, mikor szíve alatt viselte,

mint villámot rejt a gomolygó felhő,

bő kézzel osztott adomány-esővel

oltotta hűsre a szegénység lángját.

Egyszer a várandós úrnő a Lumbiní-ligetbe* ment

urának engedelmével, s a hárem is követte őt.

Egy virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott,

s e percben méhét megnyitva, Bódhiszattva világra jött.

Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,*

s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét

szülési fájás baja nem gyötörte,

mikor megszülte a Világ Reményét. (9.)

Csodásan úgy jött ki az oldalán át,

mint fellegekből kitörő, kelő Nap,

s homályt elűző sugarak tüzével

aranyba vonta az egész világot.

Felfogta őt, nehogy a földre leessen a teste,

óvatosan a nagy Ezerszemü Indra isten,

s két vízsugár permetezett a fejére az égből,

és illatos szirom-özön mandára-virágból.*

A rá vigyázó, nemes égieknek

öröm volt látni csoda-fényü testét.

Sugárhálóba boritotta óket,

mint esti felhőt az emelkedő Hold.

Mint egykor Aurva* született a combból,

Prithu a kézből, Mándhátri a fejből,

vagy mint Kaksívat született a vállból,

éppúgy csodás volt az ő születése. (10.)

Kiszállt a méhből hihetetlen úton,

ragyogva, égő tüzü égi lángként,

s nem mint tudatlan csecsemő jelent meg:

világkoroknak a tudását bírta. (11.)

Áradt belőle az erő, dicsőség;

világitott, mint a kelő Sugárzó,

szemkápráztatón idelent a földön,

mint Csillagnyájak Ura fenn az égen. (12.)

Nap fénye elfojtja a mécs világát -

testének fénye a Napot legyőzte.

Mint színarany tömb, ha tüzön hevítik,

sziporkát szórt szét valamennyi tájra. (13.)

Most talpra állott, és meg nem inogva

hét lépést lépett, dobbantva szilárdan,

a föld szinén hét lótusz-jelet ütve,

mint az égbolton a hetevény csillag. (14.)

“Világ üdvére a tudást hozom most.

Ez az utolsó születésem immár.”

Így pillantott szét az oroszlán-léptű

a négy égtájra a jövő szavával. (15.)

Két vízsugár hullt le az égből ekkor

Annak fejére, akinél nagyobb nincs,

lágy holdsugárként felüdítni testét;

mindkettő egyszerre hideg s meleg volt. (16.)

Lazúrkő lábú, aranyos támlájú,

selymes királyi nyoszolyán pihent le.

Sok jaksa-szellem* körülállta ágyát,

arany lótusszal hódolva előtte. (17.)

A menny lakói fejüket lehajtva

fehér napernyőt* emeltek a légben

Májá szülötte királyi fejénél,

áldó igéket suttogva javára. (18.)

Az égi kígyók, kik a régi Buddhák

őrzői voltak, tanitásra vágyva,

most őt legyezték igaz áhitattal,

virágszirommal telehintve ágyát. (19.)

A tiszta tájon lakozó sok isten

tisztult szivében az öröm kigyúlt, hogy

a szenvedésbe lemerült világra

megérkezett most a Beérkezett szent.

Bár cövekelte a Hegyek Királya,*

rengett a Föld, szél-ingatta hajóként,

s felhőtlen égből zuhogott a zápor,

szantálfa-, lótusz-, vizirózsa-hűssel. (21.)

A légben lengett puha, lanyha szellő,

sok égi kelme lebegett le szárnyán.

A Fényt-adó is ragyogóbban tűzött,

s a levegőben lobogott sok lángnyelv. (22.)

A kastély-kert északkeleti szárnyán

kristályvizű kút fakadt ki magától,

s az ámuló hárem a kút vizében

mint szent fürdőkben mosta le a vétkét. (23.)

A Tan tudását tanulni törekvő

szellemhadaktól az a táj erőt nyert.

Virág-szemét tárta kiváncsi sok fa,

virág-illattal hódolva előtte. /?/ (24.)

Kipattant bimbók üde illat-árját

a szél széthordta valamennyi tájra,

és méhek zsongó dala üdvözölte,

levegőn élő kígyók hada itta.

A nők fülében ringott arany ékszer,

kezükben lant, dob, csengő zeneszerszám,

ajkukról ének édes szava zendült,

így ünnepelte az egész világ őt.

“Nem látta tisztán a királyi törvényt

bölcs nemzetségfő Bhrigu, s Angirasz sem;*

később kitárták nyomaikba lépő

fiaik: Sukra, s Brihaszpati véle. (41.)

Száraszvatának szava mondta újból

a Védát, mit már ősei feledtek,

s rendezte Vjásza a szent szöveget, bár

Vaszistha nem volt rá képes előtte. (42.)

A régi bölcset, Csjavanát lehagyva,

Válmíki fűzte a regét dalokba.

Beteg-gyógyítás tanait nem Atri,

hanem fia volt, aki jól megírta. (43.)

Amit nem ért el sohasem Kusika,

a bráhman-rangot fia megszerezte.

Határt szabott ki a nagy óceánnak

Szagara, és nem az Iksváku-ősök. (44.)

Nem ismerték régebbiek a jógát,

bölcs tanítója Dzsanaka király lett.

A Súra-sarjak neve-híre nagy volt,

nagyatyjukat nem koszorúzta hírnév. (45.)

Lám, így a döntő nem a kor, idő, hely:

hol ez, hol az lett a világon első.

Sok nagy király s bölcs csoda-hírü műve

fiak, s nem atyjuk erejét dicséri.” (46.)

Így ünnepelte a királyt a sok pap,

biztatva jóval, a remény szavával.

Üdvös beszédük a király szivéből

elűzte gondját, örömét növelte. (47.)

A boldogító ige hallatára

ajándékokkal tisztelte meg őket:

“Amint mondtátok, legyen úr a földön,

majd élte végén erdőbe vonuljon.”* (48.)

Látta jelekből, s látnoki tudással,

a bölcs Aszita, hogy megszületett Az,

aki véget vet minden születésnek,

s szent Tanra szomjan ment a palotába. (49.)

A zord vezeklés erejével izzó,

brahman-tudók* közt tudományban első

bölcset a főpap sietett fogadni,

és fejedelme lakába kisérte.

A hárem zsongott, vígan ünnepelte,

hogy megszületett a királyi gyermek.

A bölcs belépett. Kora és tudása,

s vezeklésének tüze ékitette. (51.)

Hellyel kínálta, s üditő itallal,

lábmosni vízzel a király a bölcset,

mint Antidéva valaha Vaszisthát,*

megtéve mindent, mit az illem kíván. (52.)

“Boldoggá tettél, s öröm udvaromnak,

hogy megtisztelte e lakot szentséged.

Várom parancsod. Mi a kívánságod?

Tanítványodként utasíthatsz engem.” (53.)

Így kérte szóra a király a szentet,

mély tisztelettel, igaz érzülettel.

Ő tágra tárult, csoda-látó szemmel,

zengő szavakkal tudomásul hozta: (54.)

“Méltó tehozzád, fejedelmi lélek,

vendégszerető, igaz úton járó,

hogy kor, tudás, rang, becsület parancsa

ilyen baráti fogadásra késztet. (55.)

Igen, sok régi, nagy uralkodó is

kincsben szegény volt, de erényben gazdag.

A Törvényt védte, nem az ön-hatalmát,

lemondva bölcsen az üres javakról. (56.)

Ám halld meg most okát jövetelemnek.

Örvendj, örömhírt hozok, ez hoz erre.

Hallottam égi hangot a magasból:

fiad lesz világ világosodása. (57.)

A hangot hallva, jógába merültem,

s jelekből láttam, hogy a hír igaz volt.

Jöttem, hogy lássam Sákják lobogóját,

mint Indra-zászlót a nagy ünnepségen.” (58.)

A férfi-Indra megörült e szónak,

és szinte kábultan a nagy örömtől,

a dajkával a csecsemőt kihozta,

s mutatta: lássa remeték vezére. (59.)

Csodálva nézte a nemes királyfit,

testén szerencse megannyi jelével:

talpán kerék, ujja közében hártya,

hosszú szemöldök, elefánt-erős törzs. (60.)

A kisdedet látva a dajka karján

- mint Tűz szülöttét az Umá ölében -,*

könnycseppek gördültek le a pillájáról,

sóhajtva ég felé emelte arcát. (61.)

Aszita könnyek-boritotta arca

megrémítette az atyát, fiáért.

Kezét kulcsolva, a fejét lehajtva

kérdezte, könnytől akadó szavakkal: (62.)

“Szentség! Ha testén csoda-jelt találtál,

s éppígy csodás volt a világra jötte,

s üdvöt, szerencsét szavad is jövendőlt,

mért fátyolozzák szemedet most könnyek? (63.)

Mondd, hosszu élet lesz e gyermek sorsa,

vagy bánatomra született a földre,

s e korty vizet, mit nehezen szereztem,

rögtön megissza a halál előlem? (64.)

Mondd, szertefoszlik eme fő reményem?

Családom díszére lesújt a balsors?

Nyugodt lélekkel hagyom itt a földet?

Szemem lehúnyni se tudom miatta. (65.)

Családom sarja kivirulni nem fog?

Ki fog száradni, mielőtt teremne?

Uram, szólj gyorsan! Elemészt a kétség.

Tudod, szülői szeretet milyen nagy.” (66.)

Balsors-ijesztett ura aggodalmát

eloszlatta a remeték királya:

“Király, nyugodjék meg a lelked! Úgy lesz,

amint ígértem; igazat beszéltem. (67.)

Nem attól tartok, hogy a sorsa más lesz:

a saját sorsom szomorít el engem.

Időm lejárt, és épp most született meg,

ki majd véget vet minden születésnek. (68.)

Lemond a trónról, a világi díszről,

szilárd erővel igaz útra tér át,

a vak világban a tudás napjával

tudatlanságnak a homályán áttör. (69.)

Hulláma vénség, tajtéka betegség,

vihara halál a nagy óceánnak:

a szenvedésnek, de ő a világot

kimenti ebből a tudás hajóján. (70.)

Erény medrében, a tudás vizével,

elmélyülés és türelem sodrával

árad Tanának üditő folyója,

a szomjas élők kínját csillapítja. (71.)

Vágy erdejében, bánat kötelében,

a születések vad forgatagában

vergődőknek, mint eltévedt vándornak,

megmutatja a szabadulás útját. (72.)

Vágy-gerjesztette szenvedély tüzétől

perzselt világnak tana hűs esője

enyhet fog adni, ahogy az aszályban

sínylődő földet a zápor üdíti. (73.)

A kívánságok reteszével elzárt

tudatlanság nagy kapuját bezúzza

az Igaz Tan súlyos ökölcsapása,

a rab világnak az utat kitárja. (74.)

A tévelygések kötelébe hurkolt,

segítő nélkül gyötrődő világot

kiszabadítja ön-okozta bajból

a Törvény Ura, ha tudatra ébred. (75.)

Így hát ne aggódj a fiad miatt te.

A sajnálatot azok érdemelnék,

kiket süketté tesz a balgaság, dölyf,

s nem hallgatják meg a Tökéletes Tant. (76.)

Az Igaz Tan kinyilatkoztatását

én már nem érem meg, ezért hiába

értem a csúcsra az elmélyülésben;

vesztes vagyok, bár magas égbe jussak.” (77.)

Igy szólt a nagy bölcs, s szava hallatára

elmúlt a rádzsa s neje aggodalma.

“Ez lesz fiamból” – s fia sorsa tette

saját magát is megelégedetté. (78.)

Mégis gyötörte a szivét a gond, hogy

szentség útján fog fia majd haladni.

Tisztelte ő is az igaz tanítást,

de fájt, hogy el fog fia válni tőle. (79.)

Aszita remete így tudatta véle,

hogy a fia útja hogyan vezet magányba,

s magasan a levegőbe szállt, ahogy jött,

a szemek elől tovatűnt csodás alakban. (80)

(Amikor a csecsemőt az anyja bátyja,

a remete, szent Naradatta szemre vette,

a fejedelem elé sietve, inti,

Aszita szavát a szivére venni kéri.*) /?/ (81.)

A fejedelem a gyermekére büszke,

s a birodalom valamennyi gondja-búját

feledi, egyedül arra gondol ekkor,

hogy a születési ritust megünnepelje.* (82.)

Amikor a tizedik nap érkezett el,

a papok a rádzsa szavára bemutatták

- ahogyan a hagyományok azt kiszabják -

tüzükön az áldozatot, varázsimákkal. (83.)

Ezer hibátlan, tele tőgyü, borjas,

arany lemezzel beborított szarvú,

kövér tehén lett a papok jutalma

fiára áldást rebegő imákért. (84.)

Dús áldozattal felüdítve lelkét,

szerencsés csillagzatu napra kelve,

szerencse percében a rádzsa indult

a háreméből palotába vissza. (85.)

Ékkővel ékes, elefántcsont-díszes

gyaloghintóba a királyné felszállt,

ölében tartva a királyi sarjat,

áldásért esdve a nagy istenekhez. (86.)

Nejét engedte a király előre,

kíséretében az idős papokkal.

Újjongó nép sorfala közt követte,

mint mennylakók közt az egek királya (87.)

A Sákja-rádzsa hazatért lakába,

mint Szkanda-nemző Siva* tündökölve.

A boldogságtól ragyogott az arca,

s két kézzel szórta az ajándék-záport. (88.)

Kapilavasztu örömárban úszott,

királyi sarjjal gyarapodva híre,

akár Kuvéra* tündérpalotája

a Kincs Urának fia megjelentén. (89.)

Így szól a Buddha élete című költeményben az első ének:

A Magasztos születése.

II. ének

Megszületett, ki születést s halál old.

E naptól fogva nőtt atyja hatalma

kinccsel, lovakkal, elefánt-sereggel,

mint nagy folyó a patakok vizével.

Özönlött hozzá az arany s a gyémánt,

kincs, drágakő, gyöngy, sebes áradatként.

Nőtt napról napra palotája kincse,

hogy meghaladta valamennyi vágyát.

Vad elefántok a Himálajából,

amelyeket még a világot tartó

ős-elefánt* sem bírna tán betörni,

az ő szavára szelidülten álltak.

Lovak dobogtak a sok istállóban,

arany szerszámmal, lobogó sörénnyel,

nemes fajtájuk telivér-jegyével,

vásárlás, zsákmány vagy ajándék révén.

Kövér, jól táplált, tele tőgyü, borjas,

szép fényes szőrű, szelid, ékes, jámbor,

bőven tejelő tehenek legeltek

birodalmának buja-dús mezőin.

Ellenségei hada semleges lett;

ki semleges volt, a barátjává lett;

barátja szirtként mellette kiállott;

a meghasonló feledésbe süllyedt.

Időben hullott az eső az égből,

a jégverés nem verte a vetést el,

szellő-terelte, üde felhőnyájak

villám-övétől ragyogott az égbolt.

Szántás se kellett, hogy a föld teremjen.

Beérett minden évszakban a termés.

A zöldelő, dús veteményes kertben

nedv s íz duzzasztott gyökeret, gumókat.

S ha háború vad tüze gyúlt ki olykor,

és lélekoltó csata dúlt a tájon,

az űzött terhes anya nem vetélt el,

épségben szülte meg a magzatát mind.

Restelli máskor a szegény, hogy kérjen

a gazdagtól, bár vagyonában dúskál;

most még az sem, ki maga sem volt gazdag,

nem fordult háttal az esedezőhöz.

Sem hitszegő, sem rokonát elűző,

sem cselszövő, sem hazudó, se gyilkos

nem akadt ekkor birodalma-szerte,

mint ősidőkben, Jajáti* korában.

Templom, kolostor tömegével épült,

parkot ültettek, tavat, kutat ástak

fogadalomból az igaz lelkűek,

hogy földre hozzák le a menny világát.

Eltűnt az éhség, a veszély, betegség,

mennyben érezte magát az egész nép.

A férj nejét, és az urát az asszony

híven szerette, soha meg nem csalta.

A szerelemben nem a kéjt hajszolták;

nem űzött birtokvágyra a mohóság;

álszent se volt, ki adományt csikarjon;

oltáron állat vére sohasem hullt.

A tolvajlásnak neve is feledve.

Földjét ellenség hada nem tiporta.

Bőség, biztonság boldog kora jött el.

Béke honolt, mint remete-tanyákon.

A királyfi megszületése óta

- mint a Nap fia, Manu* életében -

uralkodott az öröm és igazság,

kihalt a bűn és vele a gonoszság.

S mert ettől fogva siker koronázta

a mahárádzsa valamennyi dolgát,

Sziddhártha, `Célját sikerrel elérő’

nevet ruházott a fiúra atyja.

Ám anyja, Májá, látván, hogy a gyermek

tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,

nem bírta túlélni boldogságot,

s további életre az égbe tért meg.

A gyermek-isten szépségü királyfit

anyjának húga igaz szeretettel

gondjába vette, ápolta, nevelte

mint anyja, mintha édes fia volna.

Mint az égbolton felemelkedő Nap,

mint szélviharban erőre kapó tűz,

mint éjszakában az egyre növő Hold,

úgy gyarapodott erőben a gyermek.

Ezután drága szantálfa-kenőcsöt,

varázsfüvekkel telefont sok gyöngysort,

gazellák-vonta arany kocsikákat

hoztak neki a baráti lakokból.

Korához illő, kicsi ékszerekkel,

játékszerekkel, kis arany lovakkal,

felöltöztetett apró tehenekkel,

elefántokkal megajándékozták.

Így halmozták el a szeretet jeléül

mindennel, minek kisgyermek örülhet,

habár gyermeki csak a kor volt benne,

nem ész, kitartás, becsület, tekintély.

Felcseperedve, gyermekkora végén,

mit rangja kívánt, tanulnia kellett.

Mihez sok évi tanulás kell másnak,

elég volt ahhoz neki egynehány nap.

Eszében tartotta királyi atyja

bölcs Aszitának a jövendölését,

hogy fia majd mennyei üdvre vágyik,

s próbálta földi célokra terelni.

Jegyest választott neki jó családból,

szépség, szemérem megtestesitőjét,

mint földre szállott, tündéri Szerencsét:

Jasódharát, ki – mint neve – `Jó hírű’.

A föld urának menye a királyfit

boldoggá tette: oly örömben éltek,

mint fent az égben az Ezerszemű Úr*

él hitvesével, gyönyörű Sacsíval.

“Ne lásson semmit, ami felkavarja

lelke nyugalmát” – döntötte el atyja,

és palotája közepén jelölt ki

lakást fiának, a tömegtől távol.

Mint őszi felhők hada, úgy fehérlett,

mint földre szállt égi kocsik, sugárzott,

szép nők dalától, zeneszótól zengett

dús csarnokokkal ékes palotája.

Szép nők ujjától aranyos szegélyű

dobok pendültek halk, édes ütemben,

s a szent Kailásza-hegyi tündérlányok

táncát idézte lágy hajladozásuk.

Suttogva ejtett szerelem szavával,

enyelgő-tréfás-pajkos kacagással,

félig-lehúnyt szem pajzán mosolyával

gyönyörködtette gyönyörű sok hölgye.

Magas lakából nem ereszkedett le,

mert visszafogták ügyes szeretői,

ahogy nem száll le a földi talajra,

kit égbe vitt fel sok erény jutalma.

Királyi atyja, hogy utódjaként majd

áldás kisérje – uralomra jutva -,

a bűnt kerülte, az erényt becsülte.

magát fékezte, nyugalom vezette.

És nem merült el gyönyörökbe balgán,

jövő létét sem terhelte hibákkal.

Érzékei vad lovát zabolázta,

erényben túltett valamennyi népén.

Nem mást-pusztító tudományra vágyott:

azt vágyta tudni, ami másnak üdvös.

Alattvalóit ahogy óvta-védte,

úgy másnak is csak a javát akarta.

Fiára áldást esedezve, buzgón

tisztelte sok bőkezü áldozattal

a lángoló tűz fejedelmét, Agnit.

Ékkő s tehén volt a papok jutalma.

Tisztára mosta testét meg a lelkét

szent fürdő-vízzel, s szent gondolatokkal.

Követte Védák* szigorú szabályát,

s ön-lelke szabta nyugalom parancsát.

Szelíden szólott, de sosem hiába.

Szava igaz volt, de sosem volt bántó.

Hamis beszédet, s igazat, de durvát,

még gondolatban se viselt el lelke.

Könnyű s nehéz közt, ha a döntés rá várt,

kedv vagy ellenszenv sohasem vezette,

csupán azt nézte, mi a jó, az üdvös;

ezt többre tartotta az áldozásnál.

Ki hozzá fordult, segedelmet várva,

ajándék-vízzel oltotta ki szomját.

Ki megtámadta, megalázta dölyfét

nemes lelkének csatabárd-csapása.

Fékezve Egyet, a Hetet követte;

Hetet mellőzve, az Ötöt tartotta;

a Hármat bírva, intette a Hármat;

a Kettőt tudva, elhagyta a Kettőt.* /?/

Ha vittek hozzá a halálra méltó

gonosztevőt, nem ölette meg azt sem:

szelíd beszéde lett a kötelékük,

kegyelmessége fékezte meg őket.

A bölcsek-szabta tanokat követte;

régi viszályok parazsát feledte;

erény-illatú hírnevet kereste;

beszennyező vágyakat elvetette.

Igényt nem tartott a fölös adóra;

kezét nem tette rá más vagyonára;

nem emlegette fel az őt ért bántást;

harag tüzét nem táplálta szivében.

Igy élt a rádzsa, s a királyi példát

polgárai és szolgái követték,

ahogy jógába merülő bölcseknek

csitult elméjét követi a testük.

Idő múltán Suddhódana menyének,

erényes, szép keblü Jasódharának,

fia született, Ráhula, csodás-szép,

mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.*

A nemzetségét gyarapítni vágyó,

fiú-sarjakra vágyó mahárádzsa,

amint örvendett a fiának egykor,

éppúgy örült most unokája jöttén.

“Azt kívánom, hogy fiam úgy szeresse

fiát, mint én őt, fiamat szerettem.”

Így ujjongott, és eleget tett minden

szertartásnak, mint ki az égbe készül.

Régvolt időknek nagy uralkodói,

királyi bölcsek nyomdokát követte,

aszkétaként ült a királyi trónon,

s úgy áldozott, hogy ki ne oltson éltet.

Királyi dicsben egyaránt tündöklött

uralma révén s önuralma révén.

Tudása, tettei, családja híre

fénylett, akár az ezersugarú Nap.

Véda-imákkal a Teremtőt kérte:

siker kísérje fia minden dolgát,

s vállalt ezért sok szigorú vezeklést,

mint a Teremtés Ura ősidőkben.*

A törvénykönyv volt a kezében, nem kard;

időtöltése az önuralom volt;

parancsolóként magának parancsolt;

alattvalóit atyaként vezette.

Fia kedvéért őrizte hatalmát,

fiát családért, a családot hírért,

a hírt az égért, az eget lelkéért,

s azért a lelkét, hogy a Törvényt védje.

Igy tett eleget az Örök Törvénynek,

mint hagyomány és igazak tanítják.

“Talán fiam, meglátva fia arcát,

nem fog erdőbe vonulni” – remélte.

A földet-őrzők* a fiukat őrzik,

hogy megőrizze az is a hatalmat.

Ám ő, bár híven követte a Törvényt,

Törvénytől óvta, kéjekbe vetette.

Ha a fia született, a többi szent Bódhiszattva

remete-tanya honába távozott otthonából.

Az örömöket ezért ő is csupán addig élte,

amig az ideje eljött megvilágosodásnak.

Így szól a Buddha élete című költeményben a második ének:

A háremben töltött idő.

III. ének

Hallotta egyszer, amikor beszélték:

az árnyas erdők füve bársonyos-dús,

a hűs tó tükrén vizirózsa nyílik,

virágzó fákon madarak dalolnak.

Igy áradoztak a szivet-derítő,

várost-kerítő ligetekről női,

és kedve támadt a kirándulásra,

mint istállóból elefánt kivágyik.

Megtudta atyja, mi a kívánsága

szabadba vágyó, szeretett fiának,

s intézkedett, hogy fiatalságához

s rangjához illő legyen arra járta.

Kiadta rögtön szigorú tilalmát:

az úton koldus, nyomorék ne járjon,

hogy gyöngéd szívű fia meg ne lásson

semmit, mi bántja, ami megzavarja.

Eltávolított alamizsna-kérőt,

öreget, csonkát, beteget az útról.

Gondoskodott, hogy szerett fiát csak

szépség fogadja, valamerre sétál.

Így rendbe tették a palota útját,

s a herceg, díszes kísérete élén,

leszállt terméből, a királyhoz járult,

hogy elköszönjön, s a kegyet köszönje.

Ő hosszan nézte, szeme könnybe lábadt,

majd megcsókolta fejét szeretettel,

és útra engedte “Eredj!” szavával,

bár nem engedte távozni szivével.

Villámsugárként ragyogó küllőjű,

csillogó arany veretekkel ékes,

aranyos hámú négy paripa vonta

dísz-kocsijára felszállt a királyfi.

A tarka, lengő lobogókkal ékes,

virágszőnyeggel beborított úton

kíséretével a királyfi indult,

mint csillagok közt a hűs sugarú Hold.

Kétoldalt hosszú sorban sorakoztak,

kíváncsian várva, a városnépek,

és tágra nyílt, kék szemük úgy sugárzott,

mintha kék lótusz szegné be az útját.

Egyik dícsérte daliás alakját,

másik csodálta nemes arcvonását,

s szelídségét látva, fohászt rebegtek,

hogy hosszú élet legyen osztályrésze.

Vadászok, törpék főúri lakokból,

szolgálólányok a szerény házakból

mind ott tolongtak, a földre borultak,

mint körmenetben a lehajló zászlók.

A nők, meghallva a nagy újdonságot,

hogy a királyfi kivonul lakából,

futottak, kérték uruk engedelmét,

hogy elhaladtát a tetőkről nézzék.

Álmukból kelve, a nagy sietésben

övük lecsúszott, beleakadt lábuk,

s kiváncsiságukban észre se vették,

hogy földre hullott sok szép arany ékszer.

Sietségükben egymást taszigálták,

s csuklójukon a perecek csengése

visszhangzott márvány folyosókon, lépcsőn,

riadt madárrajt rebbentve zajával.

Nem egy szép asszonyt szaporán szaladni

hajszolt a vágya, hogy a látványt lássa,

de duzzadó tompora-keble súlya

léptét lehúzta, gátolta futását.

Más karcsu, szép nő, noha könnyü lába

ragadta volna, fékezte siedtét

szemérmesen, mert szégyellte mutatni

testén a titkon viselendő ékszert.

Összeverődő, dús fülbevalókkal,

csilingelő láb- és karperecekkel

tolongó hölgyek sűrű tömegétől

szinte bezárult a sok ablaknyílás.

Az ablakokból kitekintgető nők

fül-ékkel ékes vizirózsa-arca

virágözönt öntött a palotákra,

mintha lótusszal kivirultak volna.

Az ablaktáblák sora tágra tárva;

kíváncsi hölgyek paloták tetőin;

mint páva tolla ragyogott a város,

mint tündérlányok laka légi honban.

Szűk ablakokban szorosan simultak

egymáshoz arcok dús fülbevalói,

pompázatosan, mint a koszorúba

kötött virágzó vizirózsák szirma.

Nők pillantása le az útra nézett,

mint aki fentről le a földre vágyik;

a férfi-népség szeme feltekintett,

mint aki lentről fel az égbe vágyik.

A nők, csodálva a nemes királyfi

méltóságteljes, daliás alakját,

“Beh boldog asszony neje!” – így susogtak,

de tiszta szívvel, szeretettel, áldón.

“Ez a felséges, erős karu ifjú,

a testet öltött Virágnyilas Isten*,

lemond a trónról, hogy a Törvényt járja” -

gondolta mindenki magasztalólag.

Először látta az utat a herceg,

tele ünneplő, dísz-köntösü néppel,

s az újdonságtól új örömet érzett,

mint aki újabb születését éli.

Az ujjongó, égi örömben úszó

várost figyelték az egek lakói,

s alkottak egy roskatag aggot: menjen

felébreszteni a nemes királyfit.

Csodálva nézte az aggot az ifjú.

Látta: alakja nem olyan, mint másnak.

Nem tudta róla a szemét levenni.

Megkérdezte a kocsihajtójától:

“Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?

Haja fehér, botba fogózva lépdel,

szeme beesett, reszket és legörnyedt.

Így született, vagy valami baj érte?”

A kérdésre a jámbor kocsihajtó

felfedte azt, amit az atyja titkolt.

Feledte, hogy nem szabad erről szólni,

mert megkötötték az eszét a mennyek.

“Szépség ölője, erő letörője,

bánat szülője, öröm elvevője,

tudás törlője, test tönkretevője:

a vénség az, amitől így legörnyedt.

Szoptatta őt is csecsemőként anyja,

csúszkált a földön kicsi gyermekkorban,

majd ő is izmos fiatallá serdült,

de végül mégis az öregség várt rá.”

Megdöbbentette a királyfi lelkét

a válasz, s ismét kocsisát faggatta:

“Talán majd rám is ugyanily csapás sújt?”

Igenlő szóval felelt a kocsis rá:

“Felségedre is ugyanez a sors vár.

Legyőzhetetlen az idő hatalma.

Mindenki tudja, hogy a vénség megtör,

kívánja mégis, hogy e kort megérje.”

A végtelen sok születés során át

tökéletessé nemesült Nagy Lélek

megrettent az öregség hallatára,

mint bika, hogyha mellé csap a mennykő.

Az aggastyánra szegezett szemekkel

sóhajtott hosszan, a fejét megrázta,

majd az ujjongó sokaságra nézett,

végül megszólalt elkeseredetten:

“Óh, hát elpusztít a világon minden

erőt, tudást és szépséget a vénség!

S bár ezt jól látják a saját szemükkel,

nem indulnak fel lelkükben az élők?

Ha így van, fordítsd a lovakat vissza,

kocsisom, térj meg palotámba tüstént!

A kéjkertekben mi öröm vidítna,

ha vénség kínja a szivembe fészkelt?”

Ura fiának a parancsát véve,

megfordította a kocsit a hajtó.

Ott a királyfi gondokba merülten,

mint üres házba lépett a kapun be.

És otthonában se talált nyugalmat.

“Vénség, vénség!” – ez forgott a fejében.

Ujólag atyja beleegyezését

kérte, s kihajtatott a palotából.

Az istenek most nyavalyáktól gyötrött

testű beteget alkottak az útra.

Pillantása a betegre vetődött,

s kéréssel fordult újra kocsisához:

“E püffedt hasú, vacogó, ziláló,

megereszkedett tagú, vézna, sápadt,

“Anyám!” – jajszóval a kezét kinyújtó,

segítéség-esdő nyomorult miféle?”

“Ha felborul a testben az egyensúly

az elemek közt, iszonyú csapás az,

neve: betegség, s ez, erőre kapva,

erőset is lever” – a kocsis így szólt.

Kocsihajtója magyarázatára

részvéttel nézett a szerencsétlenre:

“Csak egyedül ő szenved e csapástól,

avagy mindenkit fenyeget betegség?”

Megmagyarázta a kocsis: “Királyfi,

mindenki ki van téve e veszélynek.

De bár leselkedik ezer betegség,

beteg világunk örömökre vágyik.”

Hogy ezt felfogta, a szivére bú szállt,

megremegett, mint hullámon a holdfény,

a kétségbeesve, alig ejtett szóval,

inkább magának beszélve rebegte:

“Hiába látja a világ e sok vészt,

betegség kínját, ezután is bízik.

Hát eddig ér csak a tudás hatalma,

hogy tud nevetni, ha betegség les rá?

Kocsis, fordulj meg! A kiút elég volt!

Kocsink térjen meg a király lakába!

Értem: mindenkit fenyeget betegség,

s ez kedvem szegte, szivem elszorítja.”

Útját szakítva, örömét szakasztva,

gondokkal küzdve, hazatért lakába.

Másodszor is így hazatérni látva,

atyja megtudni sietett, mi történt.

Okát meghallva hazatérésének,

sejtette: meg kell már válnia tőle.

Megdorgálta az út felügyelőjét,

bár büntetésre a harag se bírta.

Megint megpróbálta gyönyörűségekkel,

mulatságokkal a fiát lekötni.

“Érzéki csábok sokakat lebírnak,

s tán nem hagy el majd” – remélte szivében.

De mindhiába: dallal, zeneszóval

nem csábitotta a fiát a hárem.

Ezt látva, újból kikocsizni küldte:

“Talán segít majd a változatosság.”

Csak arra gondolt, hogy kedvre derítse,

s nem gondolt rá, hogy az öröm veszélyt rejt.

Kíséretéül vele menni küldte

a legszebb, táncos, csoda-hangu nőket.

Felékesítette a város útját,

és végig gonddal ellenőriztette,

s úgy rendelkezett, hogy más kocsihajtó

és másik kocsi induljon az útra.

Haladt az úton a királyfi, ám egy

halottat alkottak az istenek most.

A halottvivő menetet csupán a

királyfi és a kocsihajtó látta.

A királyfi a kocsisát kérdezte:

“Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?

Díszes ruhában hever, és nem mozdul,

síránkozó nép vonul a nyomában.”

A fényes mennyek ragyogó lakói

irányították a kocsis beszédét,

s akaratukból a kocsis kimondta

az igazságot, noha ez tilos volt:

“Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül

örökre alszik merev fadarabként.

Elhagyta végleg, aki eddig óvta,

támadta, védte, a barát s ellenség.”

Hallotta, mit mond a lovak hajtója,

s megdöbbent szívvel faggatta tovább is:

“Csak ezt az embert sújtotta ilyen sors,

vagy ez a vég vár, ami él, mindenre?”

A gyeplőtartó ugyanúgy folytatta:

“Így végzi minden, aki él a földön,

legyen nemes bár, közepes, vagy hitvány.

Örök törvénye a halál a létnek.”

A föld urának fia, bár erős volt,

megértve, hogy van halál, összeroskadt.

Vállával dőlt a kocsirúd végére,

és felkiáltott a panasz szavával:

“Ha minden élőt ez a biztos sors vár,

örülni hogy tud a világ a létnek?

Az ember szíve s esze kőből van tán,

hogy gondatlanul haladt tova útján?

Fordítsd kocsinkat palotánkba vissza!

Nincs kéjligetben mulatozni kedvem.

Aki tisztában van a pusztulással,

az józan ésszel hogyan is vigadhat?”

Habár a népek ura sarja így beszélt,

nem indult vissza a kocsis, haladt tovább.

és úgy, amint azt a király meghagyta volt,

a Padmakhanda lugasába tért vele.

Virágban állt a bokor, a cserje, minden ág,

repesve szállt a sok ezer énekes madár,

tavak vizét vizililiom takarta el,

mint ég ivét övezi a tarka égi öv.

Elvitte őt akarata ellenére is,

talán a nők serege örömre bírja majd;

akár a szent remete erénye megtörik,

ha mennybe fel csalogat az égi női tánc.

Így szól a Buddha élete című költeményben a harmadik ének:

A megrendülés kezdete.

IV. ének

Mikor a város melletti kéjligetbe megérkezett

a királyfi, vígan várták a nők, mint vőlegényüket.

Örömtől tágra nyílt szemmel sereglettek eléje mind,

s tisztelettel köszöntötte lótuszbimbóként zárt kezük.

Szerelem-nyűgözött szívvel, rajongva vonták gyűrübe,

és rezdületlen rászegzett szemük alakját itta be.

Gondolták: testbe öltözött a Szerelemisten maga,

s mint veleszületett ékszer, szépsége ékesíti fel.

A nektár-sugarú Hold szállt bizonyára a földre le -

vélték mások, szelídségét s derűjét látva, mily csodás.

Tátott szájjal csodálkoztak – magukba nyelni vágyva tán -,

s kábultan néztek egymásra, sóhaj emelte keblüket.

Csak bámulták, de nem szóltak, és ránevetni egy se mert,

fenségétől s nyugalmától lenyűgözve állták körül.

Udájin, a mahárádzsa főpapjának okos fia,

nézte, hogy tétlenül állnak, elragadtatás rabjaként,

s rájuk szólt: “Ügyesek vagytok, gyönyörűség művészei,

szépek, a csábítás minden fortélyában járatosak,

ékességére válnátok az égiek honának is,

táncotok gyönyörködtetné magát a Kincsek Istenét,

ti szenvedélyre bírnátok zord remeték hideg szivét,

s a tündéreket otthagynák kedvetekért az istenek,

ügyességetek csábjának, bájaitok csodáinak

asszonyok is rajongói lennének, nemhogy férfiak,

művészek, bűvészek vagytok mesterségetekben, ti nők,

s nem értem, hogy viselkedtek most mind ilyen ügyetlenül.

Szemlesütő szégyenkezés az ifjú arát illeti

az első ölelést várva, vagy pásztorlányt, nem titeket.

Bár e férfi vitézsége, méltósága, hatalma nagy,

de meg kell vele mérkőzni: a nők hatalma még nagyobb.

Hiszen egykor egy nagy szentet, akit még az ég is becsült,

Kásí szépe, egy örömlány, megtaposott, megrúgdosott.

Bálamukhjá megnyargalta jámbor Manthálagautamát,

a szerzetest, és kedvéért máglyára hullákat cipelt.

Az önsanyargatás hősét, az élemedett Gautamát

egy hitvány, alacsony kasztú asszonyszemély igézte meg.

Risjasringát,* a nőket még nem látott remetefiút

Sántá ravasz fogásokkal szedte rá, szédítette meg.

Visvámitra,* a szent látnok, az önmérséklet bajnoka,

tíz évig az őserdőben Ghritácsí tündér rabja lett.

Kiforgattak magukból sok régi szent bölcset már a nők,

a virágzó korú ifjút könnyebben megigézitek.

Ne tétovázzatok! Meg kell tenni, ami rajtatok áll,

hogy a királyi háztól a Szerencse ne forduljon el.

Egyenlő rangút egykönnyen elcsábít bármely nőszemély -

igazi nő azt is, aki alatta vagy fölötte áll.”

Udájin buzdításától feltüzelve, az asszonyok

saját magukon túltettek, hogy meghódítsák urukat.

Ijedten hozzáláttak, hogy enyelgő pillantásokkal,

mosollyal, ringó léptekkel kellessék kellemeiket.

A királyfi szelídsége és a király akarata,

s a bor s a szerelem gyorsan elűzte félénkségüket.

Körülrajongták urukat, s ő úgy járta a ligetet,

mint nőstényelefántok közt a hím a hegyek erdeit.

A szép parkban a szép nők közt a királyfi úgy tündökölt,

ahogy a tündérlányok közt a Nap fénylik az ég ivén.

Duzzadó keble halmával érintette meg némelyik;

mámortól fűtve, testével a testéhez hozzásimult.

Másik színlelte: megbotlott, s köréje fonva karjai

hajlós, karcsú folyondárját, erővel rátámaszkodott.

Más bortól illatos szája rőt ívével hozzáhajolt,

s fülébe sejtelmes hangos súgta: “Hallgasd meg titkomat!”

A másik illatos kézzel szorította meg két kezét,

s parancsoló hangon kérte: “Óh jőjj, imádkozz itt velem!”*

Más ittasságot tettetve lecsúsztatta a fátyolát,

s szájában nyelve megcsillant, mint villám fénylik éjszaka.

Csilingelő, aranydíszes övvel sétáltak fel s alá

mások, mutatva áttetsző leplek alatt a combjukat.

Virágzó mangó ágába kapaszkodtak meg némelyek,

keblüket látni engedve, mint két aranybarna edényt.

Másik lótusz-szemű szépség lótusz-tóból lótuszt hozott,

s lótusz-tündér gyanánt lépett lótusz-arcú királyfihoz.

Édes dalt énekelt másik, hajlongva hozzá táncosan,

s “Magad csapod be” – sejttették kacéran pillantásai.

Más nő szemöldök-ívét mint az íjat feszítette meg,

játékosan utánozva a férfias mozdulatot.

Fülbevalóit ringatta a másik buja keblü nő,

és kacagva szólítgatta: “Fogjon meg felséged, ha tud!”

Mások virágfüzérekkel kötözték meg a távozót,

szemrehányó szelíd szókat vetettek rá, mint zabolát.

Egy mangó-hajtást lengetett egy másik nő mámorosan,

és kötözködve kérdezte: “Vajjon kié ez a virág?”

A másik peckesen lépdelt, kihúzva magát férfimód,

s rászólt: “A nők legyőztek! Menj, te meg a földet győzd le most!”

Másik félig lehúnyt szemmel egy kék lótuszt szagolgatott,

s mámor-fojtotta, halk hangon suttogta a királyfinak:

“Uram, nézd itt e mangó-fa méz-illatú virágait!

Mint aranyos kalitkában búg ága közt a kókila.

E tűzvörös asókát nézd, mely felkavar vágyó szivet;

mintha tűz lángja perzselné, zsongja körül a méheraj.

Nézd, tilaka-fa törzsére e mangó-ág hogyan simul:

szantálpor-sárga testű nő fehér köntösü férfira.

Rőt lakk-színű virág-terhe lehajtja a kuruvakát,

mintha a nők vörös körme előtt elszégyellné magát.

Beburkolózik lombjába e fiatal asóka-fa,

karcsú karunk szépségével úgysem bírna versengeni.

Nézd, úgy övezik e tavat a fehér szinduvára-fák,

mintha pihenő nő dobná maga mellé a fátyolát.

A vízen úszó nőstényét követi csakraváka-hím,

mintha szolgája volna; lásd, a nők hatalma végtelen.

Hallgasd a nászra vágyódó hím kakuk búgó énekét,

míg párja hangja visszahangzik, mint hogyha igent mondana.

Magát bölcsnek hivő férfi ne gondokba merüljön el;

a tavasz-szülte vágyaknak engedjen, mint madár-sereg.”

Így próbálta a szerelem-tüzelte ifju nők hada

hízelkedő enyelgéssel a királyfit kísérteni.

De a királyfi lelkéről lepergett minden csábítás.

“Meg kell halni” – csupán erre gondolt, s el sem mosolyodott.

Miközben szótlan elnézte a nők mesterkedéseit,

rezzenetlen, szilárd szívvel, keserűen gondolkozott:

“Az asszonyok nem fogják fel, hogy múlandó az ifjuság;

a vénség jön, s a szépséget elpusztítja nyomtalanul.

Nem gondolnak rá: sújthatja betegség bármelyiküket,

s viháncolnak, miközben a világ kórokkal küzködik.

Nem jut eszükbe, hogy végül a halál mindent elragad,

és játszanak, nevetgélnek önfeledten, gondatlanul.

Aki rágondol, hogy sorsunk vénség, betegség és halál,

élhet, alhat vagy örvendhet egy percig is nyugodtan az?

Aki maga egészséges, és nem téríti észre, hogy

a másik vén, beteg, meghalt – az rövidlátó, ostoba.

Ha az egyik fa elveszti a lombját és gyümölcseit,

s kidől, kivágják – éppígy a többi nem törődik vele.”

Udájin látta: gond gyötri, nem tud örülni semminek,

s barátság s életbölcsesség szavával rezzentette fel:

“Barátként állni melletted küldött veled a föld ura,

s baráti vonzalom késztet, hogy kérő szóval intselek.

Óvni káros cselekvéstől, üdvös tettre buzdítani,

a bajban nem pártolni el – a barát hármas tiszte ez.

Ha barátságot ígértem, és most elnézném szótlanul,

hogy elfordulsz teendődtől – milyen barátság volna ez?

Barátodként szólok hozzád: te szép, erős vagy, ifju vagy,

a nőktől így elfordulni nem illik hozzád semmiképp.

A női csábnak engedni illendő színlelésből is,

mert így örömben lesz részünk, s ezt szégyen elmulasztani.

A nők szívét figyelmesség s hízelgés megbilincseli,

kedveskedés szerelmet szül; rátartiak az asszonyok.

Nos, bárha szíved elfordul, fényes arcú királyfiú,

szépséged azt parancsolja, hogy nyájasnak mutasd magad.

Nyájasság nőknek orvosság; nyájasság legszebb ékszerük;

a szépség nyájasság nélkül: erdő, hol nincs a fán virág.

Legalább puszta nyájasság gyönyörködtesse lelkedet;

öledbe hullt minden gyönyör – miért fordulnál tőlük el?

A szerelem a legfőbb üdv – így vallotta ezt Indra is,

s a szent Gautama hitvesét, Ahalját* csábította el.

Agasztja is magáévá tette egykor a Hold nejét,

és így járt Lópámudrával, így tartja ezt a hagyomány.

Utathja feleségétől, Mamatától Brihaszpati,*

az önsanyargató nagy szent, Bharadvádzsát nemzette így.

Brihaszpati nejétől meg – miközben éppen áldozott -

a Hold nemzett nemes sarjat, isteni tudású fiat.*

Egykor a Jamuná partján a vízből született leányt

vad szenvedélyre gerjedve meghágta volt Parásara.*

A bölcs Vaszistha megkívánt egy alacsony kasztbéli nőt,

Aksamálát, s e nő szülte Kapindzsaládát, gyermekét.

Bár ifjúsága rég elszállt, Jajáti,* a királyi bölcs,

az égi kertben Visvácsí tündérlánnyal szeretkezett.

Pándu* tudta: ha nőt érint, halált hoz rá az ölelés,

és mégis Mádrí szépsége legyőzte, s közösült vele.

Karáladzsanaka egykor egy pap lányát ragadta el,

és ezért kasztját vesztette, de szerelmét nem adta fel.

Látod, a régi, nagy bölcsek még alantas szerelmet is

gyakorta élveztek, nemhogy az illendő örömöket.

Te fiatal vagy és szép vagy, erős vagy, mégis megveted

a gyönyörűséget, melynek joggal hódol egész világ.”

A régi hagyományokból vett példákra hivatkozó,

bölcs szavakra viharfelhők komor, mély hangján válaszolt:

“Reád vall ez a buzdítás, baráti szeretet jele,

de hidd el, rosszul ítélsz meg. Hallgass meg, elmondom, miért.

A gyönyört el nem ítélem. Tudom, a világ ennek él.

De látom, minden múlandó, s ezért örülni nem tudok.

Öregség, betegség, halál – ez a három ne volna csak,

az örömöket élvezni tudnám én is, mint bárki más.

Ha a nőkben az ifjúság, szépség örökké tartana,

a bölcshöz akkor sem volna méltó, kéjben merülni el.

És mivel az öregség majd elemészti szépségüket,

saját magát is megcsalja, aki bennük gyönyörködik.

Nem több az állatnál, aki halál, kór, vénség rabjaként

halál, betegség és vénség foglyainak örülni tud.

S bár mondtad, hogy nagy lelkek is voltak szerelem rabjai,

ez ne tévesszen meg, hiszen a pusztulás várt rájuk is.

Mit ér a nagyság ott, ahol a pusztulás uralkodik?

Az élvezeteken csüggés, hívság hajhászása mit ér?

S hogy színlelésből engedjünk a nőknek, mint tanácsolod?

Én a nyájasság kedvéért sem ismerem a színlelést.

Az engedékenységet sem tűröm meg őszintétlenül;

hogyha nem lelked indít rá, az ölelés is átkozott.

Aki a színlelésnek hisz, s ragaszkodik gyanútlanul -

e szenvedélyre gyúlt szívet megcsalni visszataszitó.

S ha kölcsönösen megcsalják egymás a szenvedélyesek,

jobban teszi, ha rá sem néz férfi nőre, nő férfira.

Igy engem, búban vergődőt, vénség s a halál áldozatát,

nemtelen szenvedélyekre nem illendő csábítanod.

Erős a lelked, s a szived nagyon kemény,

hogy ingatag kéj özönén szilárdan áll,

s örülni tudsz, hol a veszély leselkedik,

s az élők népe a halál felé halad.

Engem betegség, az öregség és halál

félelme rettent, leigáz a csüggedés,

nyugalmam eltűnt, örömet nem ismerek.

Egész mindenség a szememben lángban áll.

Vasból van annak szive-lelke, úgy hiszem,

ki végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,

s bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül

halál vár rá is, keserűen nem zokog.”

Igy fűzte egybe a királyfi érthetőn

vágyat, szerelmet elitélő, bölcs szavát,

míg a Lenyugvás Hegye túlsó oldalán

lassan legördült a Világító Korong.

A nők látták, hogy koszorújuk, ékszerük,

kedveskedésük, megigéző énekük

mind hasztalan volt, s hazatértek csüggeteg.

Lehűlt szivükben a szerelmi szenvedély.

A kéjligetből a csodás asszonysereg

estére kelve szomorúan távozott,

s lakába tért meg az uralkodó fia.

“Minden múlandó” – ez emészti szüntelen.

Mikor hírét vette az atya, hogy a gond gyötri a fiát,

aludni nem bírt, úgy, ahogy az elefánt, hogyha sebesül.

Mi változtatná meg fia akaratát? Törte a fejét,

de nem látott semmit, ha neki örömet semmi se szerez.

Így szól a Buddha élete című költeményben a negyedik ének:

Az asszonyok csábításának meghiúsulása.

V. ének

A királyfi, hiába hívta oly kéj,

ami mástól az eszét is elrabolná,

nem örült, s a nyugalma messze szállott.

Az oroszlánt öli így a mérgezett nyíl.

Im azonban idővel kedve támadt

a vadon fái között keresni békét.

A király megörült. Kiséretéül

vele ment sok nemes ifju víg csoportja.

Aranyos zabolát s csengőt kötöttek

paripájára, a fürge Kanthakára.

A fején lobogott a jakfark-csótány,

s ura fénylett a nyeregben, mint a csillag.

Mialatt a vadon felé ügettek,

buja szántókon, a sűrű erdő szélén

vezetett az utuk. Megmunkált földben

feketéllett a barázda, mint a hullám.

Az ekék-hasogatta, zsenge fűvel,

a giliszták, kicsi férgek tetemével

boritott talajon halál meredt rá,

keserűn, mint kit övéi veszte sújt le.

Kicserezte a szél s a nap, s belepte

por a szántóknak az izzadt bőrt a testén.

A nehéz járom az ökröket gyötörte.

A nemes lelkü királyfi szánta őket.

Odaérve közel, leszállt lováról,

keserű gondba merülve, lassan lépdelt,

születés meg enyészet járt eszében.

“Nyomorúság az egész világ!” – kiáltott.

Szive semmire, csak magányra vágyott.

Vele tartók csapatát is visszaküldte.

Egyedül tova ment a csendes erdőn,

míg elért egy üde lombu dzsambu-fához.*

Fa tövében a hullt levél s a pázsit

puha zöldjére leült a sima földön,

s míg a lét s az enyészet járt eszében,

nyugalom szállt a szivébe, és szilárdság.

Mikor elnyugodott a csapongó elme

az örömtől meg a gondtól szabadulva,

a belátás nyugodalma elvezette

a legelső elmélyülés békéjére.*

Igy elérve a bölcs felismeréssel

az üdv-adó elme-összpontosítást,

ezután az egész világ folyását

is elértette valós elmélyüléssel.

“Nyomorult világ! A balga ember,

noha vénség, a halál s kór gyötri őt is,

közönyös marad, arra nem figyel fel,

hogy a másik megöregszik, szenved, elhal.

Ez a sors ugyanúgy vonatkozik rám,

s ha a mások nyomorát közönnyel nézném,

megalázna rideg viselkedésem,

ki a Törvényt, az igazságot beláttam.”

Mikor így a halál, a kór, a vénség

nyomorúsága örök baját belátta,

kialudt a szivében erő, egészség,

fiatalság öröme, s az élet vágya.

Örömet, szomorúságot nem érzett;

sem a kétely, se levertség nem gyötörte;

gyönyöröknek a vágya lefoszlott róla;

harag és rosszakarat sem élt szivében.

Igy a bölcs, szenvtelen elme tisztasága

a nemes lelkü királyfi lelkén úr lett.

De e percben, szerzetesi öltözetben

- csakis ő látta – szemébe tűnt egy ember.

A királyfi kiváncsian kérdezte:

“Te ki vagy, mondd?” Az a férfi ezt felelte:

“Születés s a halál megundorított,

szabadulni remetének elvonultam.

A világban a pusztulás a törvény,

keresem hát a romolhatatlan üdvöt.

A rokon s idegen nekem közömbös.

Gyönyörök vágya, a vágy igája nem bánt.

Fa tövében, a néptelen vadonban,

hegyi barlangban odúban van lakásom.

Üresen, szenvtelenül, reményt levetve,

csak az üdv célja vezet, mint kósza koldust.”

Befejezte szavát a furcsa lény, és

a királyfi szeme láttán égbe szállt fel.

Egyik égi lakó jött ily alakban,

hogy eszébe belevéssen újabb eszmét.

Mikor égbe repült fel az madárként,

a nemes férfi elámult, s boldog is volt.

Az igaz tanítást szivére vette,

s a lemondást az eszében eltökélte.

Ezután hazatérni készülődött.

Paripájára felült, hogy útra keljen.

A barátait újra összehívta.

Megelégelte a vágyott liget árnyát.

A kor és a halál nyügét lerázni,

a vadonban remetének menni készült,

s hazatért, de olyan kedvetlenül, mint

a vadonból elefánt a szűk karámba.

“Az az asszony igen boldog, szerencsés,

kinek ily szép, daliás a férje, mint te!”

Egyik asszony e szókkal üdvözölte

a közelgőt, kisietve elé az útra.

De a nirvrita `boldog’ szót meghallva,

neki nirvána jutott eszébe róla,

s a derűs fogadást fogadva, ettől

nyugalom, béke derűje szállt szivére.

Palotájába belépett. Arca holdfény,

elefánté s a bikáé karja, lépte,

aranyos hegy a termete, hangja dörgés,

oroszláné az ereje – vágya béke.

Ami el nem enyészik, arra vágyott,

s sietett atyja elé a trónterembe.

A tanácsot-adók körében úgy ült,

ahogy Indra vihar-istenek hadában.

Leborult, a kezét is összetette,

könyörögve: “Uram, adjad engedelmed

örök üdvre a vadonba elvonulnom,

hisz a válás, tudod, elkerülhetetlen.”

E beszédre a rádzsa úgy megingot,

ahogy erdőn elefánt-rázta, sudár fa.

Fia zárt keze lótuszát ragadva

zokogott, könny özönétől fulladozva:

“Ilyen ötletedet vesd el magadtól!

Remetének kora volna elvonulnod.

Fiatalnak a lelke ingatag még,

s veszedelmes, ha magányba tűnik ifjan.

Fiatalt csak a test, a vágya vonzza,

idegen tőle lemondás önfegyelme,

a vadon rideg élete eltaszítja,

remeték szent közönyét nem érzi még át.

Az idő nekem int a távozásra,

az uralmat fiatal kezedbe téve.

A királyi erély legyen erényed!

Ha atyáddal szakitasz, te törvényt törsz meg.

Egyelőre tegyél le szándékodról.

Kötelesség a családod ápolása.

Aki élte az életet ifju korban,

ha elaggott, remetének elvonulhat.”

A királyi tanácsra a bölcs királyfi

szeliden mondta, akár a halk madárdal:

“Legyen úgy. A vadonba nem megyek még,

ha kezeskedni erőd van négy dologról:

A halál sose oltsa életem ki.

Ne gyötörje soha testemet betegség.

Fiatal koromat ne sújtsa aggság.

A szerencsémet a balsors elkerülje.”

Fia négy lehetetlen óhajára

a mahárádzsa csodálva válaszolta:

“Mi jutott az eszedbe? Tégy le róla!

Nevetést szül az elérhetetlen óhaj.”

Felel erre, akár a hegy, szilárdan:

“Ha e négy vágy lehetetlen, úgy bocsáss el!

Aki futna, ha lángban áll a hajlék,

menekültét akadályozod te annak?

Ha tudod, hogy a földtől válni kényszer,

az igazság keresésétől ne válj el.

A halál válni parancsol végül úgyis,

kielégülni se hagy, se célhoz érni.”

A királyfi beszéde hallatára

- ki a megváltást kereste puszta célként -

leszögezte a rádzsa: “Nem mehetsz el!

Gyönyörök s őrök övezzék, hogy ne menjen!”

A tanácsosok is figyelmeztették

a fiúi szeretetre, tiszteletre,

a szülői könnyek is útját szegték.

Szomorúan hazatért saját lakába.

Csodaszép szeretők epedve várták

aranyos fülbevaló-csilingeléssel,

szelid őzgida-pillogó szemekkel,

kebelükből fakadó meleg sóhajjal.

Ragyogott deli termete, mint arany hegy,

szive mélyére hatolt a hölgyseregnek.

Szava, arca, viselkedése mindnek

lebilincselte fülét, szemét, a lelkét.

Mikor alkonyodott, a hálóházba,

palotája tetejére lépkedett fel,

ragyogóan, akár a homályt elűző

Nap a Méru-hegy* ormán virradatkor.

Nemes áloe-illatú teremben

az arany mécs lobogását visszafénylő,

csupa gyémánt berakással ékesített,

aranyos trónusa várta. Ő leült rá.

Körülállta a hárem, a sok csodás hölgy

zeneszerszámmal, urát elandalítni.

A Himálaja hold-fehér csúcsán így

övezik Kincsek Urát a tündérlányok.

De hiába zenéltek égi hangon,

örömét a zeneszóban sem találta.

Örök üdvnek a vágya csábitotta,

s a lemondásról a szíve nem mondott le.

E szilárd akaratra felfigyeltek

a vigyázó Akanistha égi lények,

s az egész háremet álomba igézték.

Elaludtak, kifacsart-tekert tagokkal.

Az egyik leborult a puszta földre,

keze volt arca alatt csupán a vánkos,

az arany levelekkel ékes hárfát

ölelő karja unottan félrelökte.

A kezére akadt a lant egyiknek,

kebeléről a ruhája félrecsúszott,

s hab-övezte folyó gyanánt hevert ott,

amelyen méhraj-ölelte lótusz úszik.

Szeretője helyett egy nő két karcsú,

fiatal-vizirózsa-inda karral

a dobot szeretettel átölelte,

aranyos karperecekkel a két csuklóján.

Ragyogó aranyos csatokkal ékes,

lebegő, puha sárga selyem ruhában

szana-szerte hevert sok nő a földön,

elefánttól letiport virágos ágként.

Könyökölve egy ablak párkányára,

feszes íjként karikába meghajolva

- fityegő nyaklánca akár az íjhúr -

kapuív szobra gyanánt aludt a másik.

Egyik ült, előre bukó fejével,

a fülében libegő fülbevalóval,

ahogyan lehajtja fejét a lótusz,

ha a vadkacsa ringatózik rajta.

Sokan ülve aludtak el egymás mellett.

Nekitámaszkodik egyik a másikának,

a nyakára fonja bilincsként karját,

kebelének a súlya reá taszítja.

Szorosan megölelte a lantot egy nő,

szeretettel, akár szelíd barátnőt,

zizegő húrjára hajtva fínom arcát,

aranyos fülbevalókkal meg-megütve.

Citerája zsinórja meglazulva

lecsúszott a nyakából egy ifju nőnek,

s eleresztette, akár combja közéből

öleléstől kimerült férfit a nője.

A lehúnyt pilla sötét fátyla befedte

gyönyörű nagy szemek ékes ragyogását,

ahogy alkonykor a Napnak búcsut intve

tavi lótusznak a kelyhe összezárul.

Kibomolt, kusza, szétzilált hajával,

szanaszéjjel guruló, gyöngyös nyakékkel,

derekán leszakadt övvel feküdt egy,

ahogy az, kit elefánt tiport a földre.

Sokan – oly szelidek, szendék egyébkor -

magukon kívül, az illemet feledve,

kezüket-lábukat elvetve hevertek,

fogukat csikorítva ásitoztak.

Koszorújukat, ékszerüket leszórva,

a ruhát földre lecsúszni-esni hagyva,

merevülten, üres, nyitott szemekkel

sokan elterültek, akár a holtak.

Egyikük szája kitátva, nyála csorgott,

takarandót kitakarva ott vonaglott

tehetelenül, épp akár a részeg,

szava sem volt, lihegett, nyögött, sóhajtott.

Ahogy ott szanaszét hevert a sok nő,

kiki úgy, ahogy a dolgát félbehagyta,

viharok-dúlta vizű tavat idéztek,

zivatar-tépte, lehervadt lótuszokkal.

Ragyogó palotája bájos arcú,

gyönyörű hölgyeit ily visszataszítón,

nyomorultul a földön fekve látva,

keserűen kifakadt a bölcs királyfi:

“Ilyen undoritó a női szépség,

tele szennyel, hamis, aljas indulattal,

amit elfed az ékszer, ékes öltöny,

a buja kéjvágy heve fűti mind a férfit.

Ha a férfiak észre térve, látnák,

hogy az álom kimutatja torz valójuk,

nem igézné meg a nők varázsa őket,

de a szépségük eszüktől fosztja őket.”

A valóra reádöbbenve, döntött:

palotáját tovahagyja még az éjjel.

Megörültek az istenek, ezt megértve,

s valamennyi kaput-ajtót tágra tártak.

Odahagyta a fenti mulatság-termet,

heverő hölgyeitől megundorodva.

Sietett le a kastély udvarára,

hogy a szándékot azonnal tettre váltsa.

Szaporán noszogatta ébredésre

az ügyes kezü Cshandakát, lovászát:

“Paripámat, a Kanthakát, nyergeld fel!

Az idő sürget a halhatatlanságra.

A szivemben ma elégedettség támadt.

Ma megért bennem az elhatározásom.

A magányban a magam támasza lettem.

Jeladás ez, hogy a cél ma már felém int.

A szemérmet, az illemet feledve,

az egész hárem előttem ott fetrengett,

s a kapuk csoda módra tágra nyíltak!

Megyek, eltávozom immár gyógyulásra.”

Noha tudta lovásza uruk tilalmát,

eleget tett a királyfi óhajának.

Magasabb hatalom lett úr a lelkén,

s sietett a lovát elővezetni.

Aranyos zabolát fejére rakva,

puha, könnyű takarót hátára vetve,

a nemes, gyors paripát felszerszámozta,

hogy urának a nagy útra készen álljon.

Valamennyi tagja hibátlan, ép volt,

a patája kemény, a farka hosszú,

hasa, háta erős, a szőre fényes,

szügye és homloka széles, orra tágas.

Megölelte nyakát az erős karú hős,

simogatta puha lótusz-tenyerével,

csititotta szelíd, becéző szóval,

ahogy az szól, aki nagy csatára készül:

“Gonosz elleneit legyőzte sokszor

a mahárádzsa, csatában rajtad ülve.

Lovak ékszere, rajtad indulok most

a halál ellen a végső ütközetre.

Ha vagyont, ha gyönyört akarsz szerezni,

segitőd könnyen akad, s csatában éppúgy.

De nem áll senki se melléd, hogyha baj van,

s ha igazság keresése szólít útra.

De ha van, aki társadul szegődik

a bajokban s az igazság-keresésben,

ugyanúgy jutalomban részesül majd

veled együtt – ahogyan szivem sugallja.

Nos ezért, paripám, segítsd a gazdád

az igazság-keresésre indulóban,

hogy elérjem egész világ javára

a nemes célt, s te javadra is, jutalmul.”

Mikor a lova fülébe súgta kérőn

a remeteségbe elinduló királyfi

a köteles ügyet, úgy nyeregbe pattant,

ahogy a Nap ősszel a fellegek fölé száll.

Lova, hogy az éji csendet meg ne törje,

ki nem eresztett kicsi horkanást, nyerítést,

s hogy a pata dobogása zajt ne csapjon,

noha sietett, ügyelőn emelte lábát.

Odagyülekező szellemek csapatja

tavirózsa-szirmokat szórt elé az útra,

s a paripa robogó lábát emelték

vizililiom-puha, ékszeres kezükkel.

Kapureteszek az óriás kapukról

- amik elefánt rohamának ellenállnak -

az utakon, ahol elhaladt, lehulltak,

s a kapu magától zajtalan kitárult.

Az atyai szeretetre nem tekintve,

kicsi fia sorsa ügyét is elfeledve,

a hatalom öröméről is lemondva,

maga mögött hagyta a városát örökre.

Amikor a kapun átkelt, visszanézett,

s csatakiáltása oroszlán-hangon hangzott:

“Amig a halálon s léten túl nem értem,

Kapilavasztuba a lábam újra nem lép.”

Eme fogadalom-íge hallatára

a Vagyon Urának a népe dalra gyújtott,

s az egek urai áldva mind kívánták,

semmi se zavarja meg elhatározását.

Akarata sikerét segítni vágyva,

fölibe repültek a tűzi szellemek mind,

s a deres utat előtte fénybe vonták,

mint amikor áttör a holdsugár a felhőn.

Sebesen, a nemes indulattól hajtva,

tovaügetett a lován, akár nagy Indra,

s mire az eget a pirkadat csíkozta,

messzire jutott el, a gondban elmerülve.

Így szól a Buddha élete című költeményben az ötödik ének:

Remeteségbe távozás.

VI. ének

Végül, midőn felragyogott a fényt adó Világ Szeme,

a szent Bhárgava remete hajléka tűnt szeme elé.

Gazella szunnyadott békén, alvó madár pihent a fán,

és béke szállt a szívébe: úgy érezte, céljához ért.

Leszállt a lova hátáról, hogy mutassa tiszteletét

a vezeklés iránt, s azt, hogy ő is erre az útra lép.

“Túlpartra átvittél” – szóval megsímogatta a lovát,

s lovászát szeme fényében fürösztve, boldogan beszélt:

“E szélsebes lónak végig nyomában voltál, kedvesem;

megmutattad ügyességed, s irántam szeretetedet.

Bár én más cél felé tartok, mégis megőrzött hű szived;

nincs nagyobb annál, mint aki urához úgy ragaszkodik.

Van ügyes, szeretet nélkül; s van szerető ügyetlen is;

szeretet s ügyesség együtt, mint benned, csak ritkán akad.

Páratlanul nemes tetted boldoggá tette lelkemet:

nem számíthatsz viszonzásra, csupán a szeretet vezet.

Akitől jutalmat várhat, attól senki se fordul el,

de ön-népük is elhagyja a szükségbe kerülteket.

Atyát tisztelnek, mert eltart; fiút táplálnak, mert utód;

nincs önzetlenség ok nélkül; valamit vár, ki átkarol.

Ám minek szaporítsak szót? Te most nagy jót tettél velem.

Vágyott erdőmbe elhoztál. Térj vissza, vidd a lovamat.”

Így beszélt, majd ajándékul lecsatolta ékszereit,

és megszomorodott szívű lovászának nyújtotta át.

Majd szólt, fej-éke legfénylőbb, sziporkázó drágakövét

kezében tartva, úgy, mint a Méru-hegy tartja a Napot:

“Cshanda, borulj alázattal fejedelmi atyám elé,

s e drágakövet átnyújtva, szavammal enyhítsd bánatát:

Nem ég üdve, és nem harag, hanem az a szándék hozott

az erdőbe, hogy legyőzzem az öregséget és halált.

Távozásom ne búsítson; az együttlét úgysem örök;

akármilyen soká tartott, az idő véget vet neki.

Mivel biztos az elválás, megváltás útját keresem,

hogy ne sújtson több megválás attól, aki kedves nekem.

Távozásom ne búsítson. A kínt megölni távozom.

Az sajnálandó, akit a bút-adó szenvedély kötöz.

Régen is így határoztak nemem lelkű elődeink.

Miért bánkódsz, ha most én is öröklött útra indulok?

Az elhúnytak vagyonának örököse mindig akad,

de olyan, ki igazságát örökölje, alig-alig.

Ha úgy véled, korán van még, rosszkor van még, hogy távozom -

igazságra sosincs rosszkor; hisz ingatag az életünk.

Ezért döntöttem: üdvömet keresni már ma indulok.

Ki bízhatna az életben, ha leskelődik a halál?

Mindezzel beszélj lelkére a föld urának, kedvesem,

s kíséreld meg elérni, hogy ne gondoljon többé reám.

És igyekezz hitvány színben feltüntetni atyám előtt;

elfordulunk a hitványtól, hitvány miatt nem búsulunk.”

Kétségbeesve hallgatta Cshanda ura üzenetét,

s könnytől fulladozó hangon, összetett kézzel válaszolt:

“Tiéidet porig sújtó elgondolásodtól, uram,

az elmém mélybe süllyed, mint a mocsárba az elefánt.

Kinek szeméből nem sajtol könnyet ily elhatározás,

még ha vasból van is szíve? Szerető szívet összezúz.

Hol van egymástól palotád lágy párnák fedte fekhelye,

s a zord vezeklő-erdőnek vad gazzal benőtt talaja?

Mikor utasításodra felszerszámoztam e lovat,

a Végzet kényszerített rá, nem önszántamból jártam el.

Ám saját akaratomból, most, hogy tudom szándékodat,

Kapilavasztu gyászára hogy vigyem vissza lovadat?

Nem taszíthatod el hozzád gyöngéd szívvel ragaszkodó,

szerető, agg atyádat, mit hitét az istentagadó.

És második anyádat, ki fáradsággal, gonddal nevelt,

mint jótettet a hálátlan, képes vagy elfelejteni?

Erényes, hitveséhez hű, nemes családból származó,

fiatal nődet elhagynád, mint gyáva cenk a trónusát?

És Jasódhará gyermekét, tündöklő kicsi fiadat,

úgy löknéd el magadtól, mint tékozló fényes vagyonát?

Ám hogyha úgy döntöttél, hogy trónod, családod elhagyod,

ne hagyj el legalább engem! Oltalmadért könyörgök én.

Bánattól lángoló szívvel távozni képtelen vagyok,

erdőben hagyva téged, mint Rámát Szumitra egykoron.*

Mit szól majd a mahárádzsa, ha nélküled térek haza?

És háremednek mit mondjak illendő üdvözlet gyanánt?

Mondtad: a nép ura előtt hitványnak jellemezzelek -

ám te hibátlan vagy, mint a nagy szentek; hogy hazudjam ezt?

Még ha szégyentelen szívvel, megbénuló nyelvemmel így

beszélnék: volna-e, aki elhinne ily híresztelést?

Aki a Holdat forrónak mondja, talán hitelt talál,

de aki téged vétkesnek mondana, nem talált hitelt.

Mindenkor irgalmas voltál, megértő, könyörületes -

ne taszítsd most el hívedet! Könyörülj rajtam! Érj haza!”

Így beszélt Cshanda, bánattól porig sújtva, de mesterét

beszéde meg nem ingatta, és eltökélten válaszolt:

“Hagyj fel, Cshanda, a bánattal, hogy most éntőlem válni kell.

Mindenkinek saját sorsát kell élnie, külön-külön.

Ha maradnék enyéim közt megváltás-keresés helyett,

hiába kötne szeretet, a halál elválasztana.

Reménnyel hordott méhében, és megszült kínnal az anyám -

mindez mit ért? Ő hol van most? És hol vagyok most tőle én?

Gyülekezik közös fáján, majd szétszáll a madársereg -

az emberi együttlétet éppígy a válás szórja szét.

A felhők összetorlódnak, majd újra szertefoszlanak -

az élők is találkoznak, majd ki-ki sorra távozik.

Ha mindenki előbb-utóbb cserben hagyja a másikat,

együttlétünk csupán álom; nincs semmi, ami a miénk.

Hogyha a fa is elveszti önnön-szülte lomb-öltönyét,

akkor idegen másiktól a másiknak is válni kell.

Lám, mindez így van, kedvesem; most hát ne bánkódjál; eredj!

De ha szereteted késztet: most menj, majd később visszajössz.

Kapilavasztu népéhez megnyugtatásul így beszélj:

Most a szeretet hallgasson! Halljátok meg üzenetét!

Vagy véget vet öregségnek s halálnak, akkor visszatér,

vagy nem ér célt, s remény nélkül, tehetetlenül pusztul el.”

Kanthaka, a nemes jószág, értette gazdája szavát,

és lábát nyalta nyelvével, és könnyet hullatott reá.

Kerék s horog jót jósoló jelével ékes tenyere

megsímogatta a lovat, s mint barátját nyugtatta meg:

“Jó lovam voltál, Kanthaka. Most már ne hullasd könnyedet.

Fáradozásod, úgy vélem, gyümölcsbe érik nemsoká.”

Átvette a kardját lovásza kezéből.

Az ékkövekkel kirakott fogantyús

pengét kihúzta az arany hüvelyből,

mint mérges kígyó siklik ki lyukából

A lótusz-kéken ragyogó acéllal

fénylő fej-ékét s a haját leszelte,

s mint könnyü fátyolt, levegőbe szórta,

hogy szerteszálljon: tavi hattyufalka.

A mennylakók tiszteletük jeléül

utána kaptak, s levegőben úszó,

levágott fürtje valamennyi szálát,

mint szent ereklyét, az egekbe vitték.

Ékétől – mint férfi csalárd nejétől -

elválva, száműzve haját fejéről,

az volt a gondja: hogyan öltse erdők

magányán élő remeték ruháját?

Felfogta gondját egyik égi isten,

s vadász alakban lesuhant a földre,

sárga ruhában közeledve hozzá.

Megszólította a királyi herceg:

“Nem illik össze ez a kettő rajtad:

a gyilkos íj, s sárga remete-köntös.*

Cseréljünk öltönyt, ha nincs ellenedre:

enyémet öltsd fel, nekem add tiédet.”

“Uram – felelte a vadász – én ezzel

közelbe csalom a vadat, s elejtem.

De ha szükséged van az öltönyömre,

vedd, s add helyette a fehér ruhádat.”

Örömmel fogta a vadonhoz illó

öltönyt, s átadta a saját ruháját.

Fehér ruhában a vadász e percben

isten lett újra, s az egekbe szállt fel.

A bölcs királyfi, s lova gondozója

csodálva nézte csoda távozását,

s erdőben élő remeték ruháját

felöltve, hódolt ama mennylakónak.

Majd elbocsájtva zokogó lovászát,

ment, felkeresni remeték tanyáját,

mint díszruhát hordva a sárga köntöst,

felhő-palásttal beborított hegyként.

Midőn, királyi hatalomról mondva le,

hitvány ruhában a vadonban messze tűnt,

lovásza égre felemelte két kezét,

s a földre roskadt, zokogott keservesen.

Majd könnyes arcát felemelte és felállt,

és két karjával megölelte Kanthakát,

s fel- felsóhajtva, keserűn, reménytelen

ment városába – csak a teste, lelke nem.

Hol eltöprengett, hol a sírás fogta el,

hol meg- megbotlott, elesett, felállt megint.

Önkívületben, szomorúság rabjaként

ment támolyogva az uton, mint részegek.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hatodik ének:

Cshanda hazaküldése.

VII. ének

Könnyfátyolozta szemü Cshanda elment,

s ő is tovább ment, a világtól elvált,

s célját elérve, hamarost elérte

erdőkben élő remeték tanyáját.

Mint őz, szelíden, de oroszlán-lépttel

lépett be őzek s remeték honába,

s habár lemondott a királyi fényről,

királyi fénnyel ragyogott magától.

Erdő lakói, igát igazítva,

nejükkel együtt csodálva megálltak,

és mintha Indra tűnt volna szemükbe,

lehajtott fejjel a királyfit nézték.

A bráhmanok, ki tüzelőt kerestek,

s hordtak faágat, füvet áldozathoz,

őt látni mentek, az imát feledték,

nem tért meg egy sem remete-lakába.

A páva-had, mit mikor a magasban

esőfelhőt lát, ujjongva rikoltott.

Füvet feledtek legelésző őzek,

felé fordultak rebbenő szemükkel.

Iksváku-háznak csoda-fényü mécsét,

mint felkelő Nap sugárkoszorúját,

bámulva nézték a szelíd tehénkék,

s bár fejve voltak, tejet adtak újra.

“Nyolc Vaszu-isten* közül egy alászállt?

vagy égi Ikrek* közül ő az egyik?”

Igy tört ki sok bölcs remetének ajkán

királyfi láttán a csodálkozó szó.

Mint Menny Urának idelenti mása,

mint támasztéka az egész világnak,

mint Nap, mely égről le a földre tévedt,

fényárba vonta a vadon homályát.

Illőn fogadták a telep lakói,

baráti szóval a körükbe hívták.

Ó tisztelettel viszonozta bölcsek,

törvényben-járók tisztelet-adását.

Majd körbejárta, szabadulni vágyón,

egekbe vágyó remeték tanyáját,

s vezeklők* népét figyelte: miképpen

gyötörte testét az egyik s a másik.

Szemügyre vette önsanyargatásuk

ezernyi módját a remeteségben,

s egyik vezeklőt, aki elkísérte,

megszólította, tudakolva tőle:

“Először látok remete-tanyát ma,

s nem ismerem még e szokást, e törvényt.

Kegyedtől kérek magyarázatot rá,

mely cél vezérli remeték e tettét?”

A nagy tudású, szigorú vezeklő

Sákják bikájának elősorolta,

ki hogy folytatja a kemény vezeklést,

s vezeklésével milyen érdemet nyer:

“Vadon nőtt termék, falevél, gyümölcsök,

gyökér, gumó, és az ital csupán víz -

ezen kell élni remeték tanyáján,

és gyötri testét ki-ki maga módján.

Sokan tallóznak, madarak módjára.

Őzként legelnek, füvön élnek mások.

Más – mint a kígyók – levegőt eszik csak,

hangyaboly-formán gubbasztva a földön.

Kövekkel őröl eledelt a másik.

Más csak fogával harap itt-ott ezt-azt.

Sokan másoknak főzik csak az ételt,

s amit más meghagy, maguk azt fogyasztják.

Befont hajára vizet önt a másik,

s naponta kétszer áldozik a tűznek.

Van, aki vízbe merül, ott él halként,

teknősök, rákok harapását tűrve.

Ilyen vezeklés – ha kitartón végzik -

vagy égbe juttat, vagy a földre újból.

A szenvedés visz el a boldogsághoz,

a szenvedésből fakad az igazság.”

A szent vezeklő magyarázatával

a bölcs királyfi nem elégedett meg.

Bár távol állt még a felismeréstől,

elgondolkozott, s ezt mondta magában:

“Gyötrelmes ennek valamennyi módja,

mégsem ad égnél a vezeklés többet,

és változékony a világon minden.

Semmibe foszlik remeték reménye.

Akik lemondtak családról, örömről

az ég kedvéért, s magukat kínozzák,

mikor testükből tovaszáll az élet,

csak újabb, sűrűbb vadonba kerülnek.

Aki újabb lét gyönyörére vágyik

vezeklés révén maga gyötrésével,

az kínnal új kínt szerez önmagának,

nem fogja fel, hogy nyomor az egész lét.

Aki él, az mind retteg a haláltól,

s közben azért küzd, hogy újra szülessék,

pedig halál vár születés után rá.

Igy éppen abba zuhan, amitől fél.

Egyik gyötrődik evilági kéjért,

a másik szenved, hogy az égbe jusson.

Üdvvel kecsegtet a hiú reménység,

de mind csalódik, kit a vágya hajszol.

Én nem vetem meg magát a törekvést,

mely hitvány helyett magasabbra vágyik,

de az vezesse tettében a bölcset,

hogy tettre többé ne legyen szükségünk.

Ha test gyötrése a helyes cselekvés,

akkor az öröm bizonyára téves.

Így aki égi örömért gyötrődik,

helyessel tévest szeretne elérni.

Minthogy a testet az elme vezérli

a cselekvésben vagy a tétlenségben,

az észt kell korlátozni, nem a testet;

a test ész nélkül fahasábnál nem több.

Ha erény titka mértékletes étel,

erényes minden legelésző állat,

s minden nyomorgó, aki éhezik, mert

elfordult tőle a szerencse arca.

Ha szenvedésbe lemerülni érdem,

akkor örömbe lemerülni szintúgy.

Ám ha örömbe lemerülni vétek,

a szenvedésbe merülés is vétkes.

Aki bő vízzel öntözi a testét,

mondván: “Szent fürdő ez, a bűnt letörli”,

az csak a szívét nyugtatja meg ezzel,

mert semmi víz sem mossa le a vétket.

Ha szent fürdőben keresel vezeklést:

a jámbor kézzel merített víz szent víz.

Én szent fürdőnek az erényt nevezném;

a víz magában sose több – csupán víz.”

Ezt fontolgatta komoly érveléssel,

miközben a Nap nyugovóra hajlott,

pihenőt szabva a vezeklő népnek.

Sok oltár füstje lebegett az erdőn.

Tűz-áldozatnak lobogott a lángja.

Fürdés után a remetéknek ajkán

imák szárnyaltak fel az égbe, mintha

maga a Vallás szállt volna a földre.

Néhány éjszakát körükben időzött,

hogy ismerkedjék a vezeklésekkel,

s midőn úgy látta, valamennyit érti,

távozni készült remeték honából.

Nyomon követték a telep lakói,

kiket magasztos fénye lebilincselt,

mint barbár hordák megszállta vidékről

távozó Törvényt követik a bölcsek.

Útszéli lombos fa alatt megállva,

bevárta őket, a faháncs-ruhájú,

csimbókos fürtű* népet felidézve

lelkében: hogy s mint vezekelt mindegyik.

A fához érve, a sereg vezeklő

köré sereglett; a sereg megállott.

Az egyik tisztes korú, érdemes bölcs

tiszteletteljes szava szólt szelíden:

“Jöttöddel teljes lett remete-erdőnk,

üres lesz, ha te távozol belőle.

Kérünk, ne hagyd el e baráti népet,

mint élni vágyó testét sem a lélek.

Szentek, királyi, papi, égi bölcsek

Himálajában, a közelben élnek,

s e szent közelség varázserejével

megsokszorozza a vezeklésünket.

Szent fürdők vannak nem messzire innét,

mint égi lépcsők, a mennybe vezetnek.

A lelkükön-úr, tisztult szivű bölcsek,

nagy égi szentek kedvelik e helyet.

Ott túlnan vannak az északi tájak,

megtisztulás legnemesebb mezői.

Tudod, úgy tartják: aki dél felé* tart,

lépésnyit sem jut közelebb a célhoz.

Láttál talán itt valakit közöttünk,

ki balga, szennyes, hanyagolja tisztét,

s miatta kívánsz távozni körünkből?

Mondd meg, csak kedved legyen itt maradni!

Téged kívánunk vezeklő társunkul,

ki Indrának vagy érdemben a mása.

A veled létel az egek papjának,

Brihaszpatinak is üdvére válna.”

Így kérlelte a remeték vezére

bölcsek vezérét remeték körében.

Eltépni vágyva születések láncát,

elébük tárta szive indítékát:

“A tiszta lelkű, igaz úton járó

bölcsek mint testvérüket, úgy fogadtak.

Baráti érzésük örömmel tölt el,

s tovább segít a magasabb ösvényre.

E szerető, bölcs, szívembe ivódó

szavak fürdője felüdíti lelkem,

s megkétszerezi az örömet, mellyel

Törvényben-járás talajára léptem.

Oltalmat nyertem, együttérzést nyertem,

tetteket láttam e nemes seregben,

s megválnom úgy fáj tőletek e percben,

mint odahagynom a családomat fájt.

Ám égbe vágytok ti az áhitattal,

én minden léttől szabadulni vágyom.

Ez visz tovább a remete-tanyáról.

Mert más az új lét s az örök megszűnés.*

Nem ellenérzés, vagy akármi sértés

hajt hajléktalan vándorútra kelnem,.

hiszen mindnyájan oly igazak vagytok,

mint ős világkorban a régi szentek.”

A bölcs királyfi ragyogón kifejtett,

meggondolandó, komoly érvelését

minden vezeklő a szivére vette,

s méginkább nőtt a becsülés iránta.

De volt egy köztük, ki sovány testével,

vöröslő szemmel a hamut heverte,

ruhája háncs volt, keze volt korsója,

s ez ily tanáccsal látta el az ifjút:

“Bölcs vagy. Derék tett ez az eltökéltség,

hogy lét nyügétől szabadulni vágyol.

Ki mérlegelve eget és megváltást,

megváltás mellett dönt – az az erősebb.

Önkínzásukkal vagy áldozatokkal

a szenvedély rabjai égbe vágynak.

Ellenfelét, a szenvedélyt legyőzve

tör megváltásra az igazság híve.

Ha szándékodnál igazán kitartasz,

menj Vindhjakóstha vadonába innét.

Ott él Aráda, kinek szeme – mondják -

bepillantást nyert tökéletes Üdvbe.

Ő majd feltárja a valóság útját,

s ha jónak látod, tedd majd magadévá.

De én úgy sejtem, hogy az ő tudásán

majd messze túllép a te bölcsességed.

Jól látom, hogyha arcodra tekintek,

tökéletes valamennyi vonása:

a szemed, orrod, fogad és az ajkad.

Tudás tengerét mind magadba szívod.

A dolgok mélyére ható tudásod,

elmédnek lángja, ragyogó erényed

oly mesterévé tesz egész világnak,

mint a teremtés óta sohasem volt.”

“Öröm ez az üzenet” – felelt neki,

s a remete-népre tekintve, távozott.

A remete-telep üdvözölte őt,

de ki-ki tovább vezekelni visszatért.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hetedik ének:

Megérkezés a remete-erdőbe.

VIII. ének

Midőn, lemondva a világról, messze tűnt

az őserdőben a királyfi egymaga,

bánat-gyötörte kocsisa is útrakelt

a bánat útján, letörölve könnyeit.

Urát kísérve sebesen futó lován,

egy éj elég volt, hogy az utat megtegyék.

Urát veszítve ugyanaz a visszaút

nyolc hosszu napját keserűen nyelte el.

Egyébkor oly gyors paripája, Kanthaka,

lecsüggedt fejjel, szomorúan baktatott,

s hiába fénylett sok aranyló ékszere,

gazdája nélkül ragyogása megfakult.

Majd visszafordítva a hely felé fejét,

fájdalmasan felnyeritett megint s megint.

S hiába kínozta az éhség, szomjuság,

a fűhöz nem nyúlt, vizet útján nem kívánt.

Kapilavasztu kapujához érkezett

lassan lovász és lova, mely kopár s üres

volt, mert elhagyta magasabb célért ura;

mintha az égről letűnne a Fény Ura.

Hiába csillant a tavak vizén a fény,

hiába ringott a virág az ág hegyén,

minden komor volt, vadon erdő árnyaként,

mert a szivekből a vidámság messze szállt.

Vontatva lépett be a városba, melyet

a szomorúság pora néma gyászba vont,

mintha taszítná a levert, kisírt szemű

polgárok kérdőre vonó tekintete.

Mikor megtudták, hogy a ló s lovásza is

a Sákja-rádzsa fia nélkül tért haza,

könnyzápor áztatta a port, mint egykoron

száműzött Ráma fogatát fogadta gyász.

Nyomon követte haragos, síró tömeg

az egymagában hazatérő Cshandakát:

“Hová maradt a birodalmat őriző,

nemes királyfi? Te vagy-é a gyilkosa?”

Ó csillapította a hű polgárokat:

“Nem én hagytam el fejedelmünk gyermekét.

Királyi díszét s engem, zokogó hívét

remeteségbe távozóban elvetett.”

Így értesülvén az esetről népei,

szívüket újabb keserűség fogta el.

Le sem törölve szemük áradó vizét,

szóltak: “Bizonnyal bűneink gyümölcse ez!”

Döntöttek: “Menjünk mi is őutána mind!

Urunkkal együtt a vadon legyen tanyánk.

Királyfit vesztve elapadt az életünk,

mint testé, melyből az élet-erő kiszállt.

Királyfink nélkül ez a város vad vadon,

de ékes város a vadon, hol ő lakik.

Fényét vesztette ez a város nélküle,

mint menny, hogy Vritra-gyilkos Indra* lezuhant.”

A nők ujjongtak: “A királyfi visszatért!”

és tágra tárták a nagy ablakok sorát.

De látva, hogy nem ül a ló hátán lovas,

zokogva zárták be megint az ablakot.

Eközben atyja, kit a bánat összetört,

az istenek szobra előtt imádkozott,

áldozott, bőjtölt és tett fogadalmakat,

hogy visszahozza a fiát az ég kegye.

Palotájába a lovász megérkezett,

gonddal vezetve maga mellett a lovat.

Arcát belepték szeme hulló könnyei,

mintha csatában ura hullott volna el.

Az istálló kapujában a ló megállt,

körültekintett, szeme könnyel volt tele,

s mintha zokogna, felnyerített Kanthaka,

így adva tudtul a tömegnek bánatát.

Ám az istálló közepén a többi ló,

s a termek mélyén a sok énekes madár

megtévedt, s hitte: a királyfi érkezett,

s mind visszhangozták lova hangját boldogan.

A föld urának palotája háremét

szintén becsapta ez az ujjongó zsivaj:

“Halljátok? Nyerít paripája, Kanthaka!

Ez azt jelenti, hogy urunk megérkezett.”

A búba süppedt, szomorú asszony-sereg

szeme felvillant, hogy urát pillantja meg,

s reménykedően kiszaladtak a kapun,

mint fellegekből kicikázó villanás.

Kapkodva kapta fel a köntösét egyik,

másik gyűrötten húzta szennyes fátyolát,

kenőcs nem kente el a könnyeik nyomát -

éj végén fényük veszitő, holt csillagok.

Vörös lakkfesték se szinezte lábukat,

nem csengett rajtuk bokacsat és karperec,

dús csípejükre se feszült aranyos öv,

a mellükön sem sziporkáztak gyöngysorok.

Lélekszakadva odaértek, s látva ott

magános gyászban a lovát és Cshandakát,

színét veszítve zokogásban tört ki mind -

tehéncsorda, ha a bika elkóborolt.

A rádzsa első felesége, Gautamí,

búsan, mint borját veszitő bivalytehén,

felsírt, s kitárt karral a földön elzuhant,

mint rezgő lombú, aranyos pálmafa-törzs.

Elvette sok nő erejét a rémület,

beléjük fojtotta a szót a bánatuk,

sírás, panasz sem hagyta el az ajkukat,

dermedten álltak, mereven, mint kőszobor.

Sok nő szeméből patakokként áradó

könnyzáport csalt ki a csalódás bánata,

a szantálport mosva le keblükről, miként

a sziklát mossa hegyi gyors patak vize.

A háremhölgyek ragyogó arc-lótuszán

lepergő könnyek sok gyöngyszeme csillogott,

mint őszi felhők gyülekeztén a tavon

a záporcseppek vizirózsa szirmain.

Ökölbe zárva kezük ékes ujjait,

mint lótusz-bimbót, perecet sem öltve fel,

csapdosták két karral a nők a mellüket,

mint szélviharban a fa törzsét a lián.

Úgy ringott-rengett az ütéseik nyomán

sok szép kebel halma, akár folyó vizén

inog-hullámzik a kerek lótuszlevél,

ha rátelepszik szélben a vadkacsa-pár.

Ahogy kínozta a kezük a mellüket,

viszont-kínozta a kemény mell karjukat.

Eltompította szivüket a fájdalom,

s egymást fájdította ütéssel kéz s a mell.

Feljajdult kétségbeesett Jasódhará,

elcsukló hangját zokogás fojtotta el,

a keblét rázta keserűség sóhaja,

színét veszítette a bánattól szeme:

“Míg én aludtam magatehetetlenül,

magamra hagyva hova tűnt a férjem el?

Hármasban indultak el, ám csak Cshandaka

s a ló tért vissza; a szivem kettéhasad!

Ha elkövetted e gonosz, gyalázatos,

hitvány gaztettet, a sírást mért mímeled?

Örülj, ne színlelj! Megelégedett lehetsz.

Nem illik össze ez a tetted és a könny.

Hű, engedelmes, szerető, nemes szivű

barátjaként vett maga mellé mestered,

ki vissza többé miközénk nem tér soha.

Boldog lehetsz most, hogy elérted célodat.

Balga barátnál, aki semmire se jó,

az ellenség is, ha van esze, többet ér.

Barátnak vallod magadat, te ostoba,

s te zúdítottál e családra nagy csapást.

Jobb sorsra méltók e szegény, bús asszonyok

- a könny-özöntől a szemük vörösre gyúlt -,

e támaszukat elveszítő özvegyek,

bár férjük él, és oly erős, akár a föld.

Paloták hosszú sora is zokog velük,

galambbúgással panaszolva gyászukat.

Mint karjukat emelik égre csúcsukat,

mert őrző nélkül üresen maradt faluk.

Bizonnyal úgy van, hogy a romlásomra tört

uramnak kedvenc paripája, Kanthaka,

mert elrabolta, míg aludtam, kincsemet,

mint drágaságot a sötétben tolvajok.

Nemhogy korbácstól, a reá hulló nyilak

vad záporától sem ijedt meg még soha -

most félt ütéstől, hogy elindult szótlanul,

s magával vitte örömöm s a szívemet?

Nyerít most szörnyen ez a hitvány cselszövő,

hogy zeng hangjától a királyi palota,

de mikor éjjel uramat ragadta el,

akkor megnémult e lovaknak-szégyene.

Ha felserkent a nyerítése éjszaka,

ha patazajra, dobogásra ébredek,

ha csikorítja a fogát, így csapva zajt,

most nem gyötörne ez a szörnyü fájdalom.”

Így panaszolta a királyné bánatát.

Lehajtott fejjel meghallgatta Cshandaka.

Kezét kulcsolta, szemeit könny lepte el,

s elcsukló hangon, szomorúan válaszolt:

“Nem érdemelte e szidalmat Kanthaka,

és kérlek, úrnőm, ne neheztelj énreám.

A történtekért mi hibásak nem vagyunk:

sors rendelése, hogy urunk eltávozott.

Uralkodónknak a tilalmát tudtam én,

de megfosztottak az erőmtől istenek,

s elővezettem a királyfinak lovát,

és mentem útján vele ernyedetlenül.

A nemes állat alig érintette meg

patájával a földet, csendben lépkedett,

s mintha lezárta volna száját sorsparancs,

fel sem nyerített, némán, hangtalan haladt.

Midőn elhagyta a királyfi városát,

magától tárult ki a súlyos várkapu,

s az éj sötétjét ragyogás hatotta át -

mindez mutatja, hogy a Végzet teljesült.

Midőn királyunk palotáját s városát

vigyázták éber ügyelőknek ezrei,

s elszenderült mind, egyikük sem ébredett -

mindez mutatja, hogy a Végzet teljesült.

Midőn az erdő remetéihez való

ruhát adott át neki titkos églakó,

és elhajított diadémja mennybe szállt -

mindez mutatja, hogy a Végzet teljesült.

Látod, királyném, nem is én, nem is lovunk

a vétkes abban, hogy urunk eltávozott.

Ő nem minékünk – az egeknek engedett,

az istenektől kijelölt úton haladt.”

E bámulatos tünemények hallatán

csodálat fogta el a hárem hölgyeit.

Lecsillapult lelket-emésztő bánatuk,

bár szívük égett, hogy örökre távozott.

De nem nyugtatták e szavak meg Gautamít,

s mint fiókáit veszítő sas víjjogott.

Nem bírta gyászát a szivébe rejteni,

míg égő könnyek elözönlötték szemét:

“Hullámos fürtű, puha, selymes, dús haja

hosszú csigái, melyeket gyöngy-diadém

illetne meg, föld ura méltó díszeként,

most szerteszórva feketéllnek föld szinén.

Hosszú, erős kar, bika-pillantású szem,

oroszlán-lépés, daliás mell, arany arc,

mennydörgő felhők szavaként zengő beszéd -

most mindez erdő vadonán enyészik el.

Most elvesztette ez a kincses méhű föld

nemes gazdáját, amilyet mást nem talál.

Ő távozott, s ily igaz erkölcsű királyt

tiszta szivű nép s a szerencse szül csupán.

Két lábát, mely kék liliomnál is puhább,

áttetsző hártya feszül ujjai közén,

a talpán küllő vonalú szerencse-jel,

az erdőszél durva göröngye feltöri.

Vitézi testét, amely eddig kéjlakok

szantálfa- és áloe-füsttől illatos,

hűs csarnokában, puha vánkoson pihent,

hőség, hideg szél, zivatar szikkasztja ki.

Szépség, tanultság, fiatalság és erő

volt büszkesége, s a királyi származás,

mindig adott és soha kérni nem szokott,

eztán mint koldust, alamizsna tartja el.

Éjente tiszta, arany ágy volt fekhelye,

hajnalban édes zeneszó keltette fel.

A puszta földön fog aludni ezután,

s egy rongydarab lesz nyoszolyája, semmi más.”

Panasz-szavával egyetértő hölgyei

egymás nyakába borulva zokogtak, és

szemükből úgy hulltak a bánat csöppjei,

mint a virágpor, ha folyondárt ráz a szél.

Jasódhará ekkor a földön elzuhant,

és mint a hímjét veszitő nőstény madár

szívtépő hangon zokogott, sikoltozott;

a sírás meg- megszakitotta a szavát:

“Ha özvegy-sorsba taszítja hites nejét,

s elhagyva engem, megy szolgálni a hitet,

mit ér a hite a hűtelen férfinak,

ki hites társát eltaszítva vezekel?

Nem tudja-é, hogy fejedelmi ősei,

Mahászudarsa, meg a többi szent király

magával vitte vezekelni hitvesét?

Törvényben járni hogy akarhat nélkülem?

Nem fogja-é fel, hogy a férjet és nejét

együtt szentelte meg a Véda-áldozat,

s ott túl is együtt nyerik el jutalmukat?

Ő a Törvényből elirígyli részemet?

Noha jól tudja ez az ég-szerelmese,

hogy perbe szállok a szerelméért vele,

nyugodt lélekkel szakított mégis velem,

hogy tündérlányok kegyeit élvezze majd.

Szeretném tudni, hogy azok az égi nők

mitől oly szépek, gyönyörűek, csábosak,

hogy értük vállal szigorú sanyargatást,

lemondva rólam s a királyi fényről is?

Nem vágyom égi gyönyörűségekre én,

mit bármi áron is elérne annyi más.

Egyetlen vágy él a szivemben: kedvesem

se idelent, se odaát ne hagyjon el.

Ha én méltatlan vagyok is hosszú szemű,

mosolygó arcára reátekinteni,

nem érdemelte ez a csöpp kis Ráhula,

hogy apja térdén sose ülhessen szegény.

Milyen lelketlen ez a lelkes remete,

milyen kegyetlen e kegyes királyi sarj,

ki eltaszítja gyügyögő kis gyermekét,

ki ellensége szívét meglágyítaná.

De az én szívem is ilyen gonosz, kemény,

talán kőből van, vagy acélpánt övezi,

hogy nem reped meg, ha uram magánosan,

gyönyört és pompát odahagyva távozik.”

Igy sírt, sikoltott a királyné, kit gyötört

ura elvesztése miatt a fájdalom.

S habár uralkodni tudott mindig magán,

most szégyen, illem, türelem feledve volt.

Földön vonaglott nyomorult Jasódhará,

áradt belőle keserűség és panasz.

Együttérzően vele sírtak hölgyei,

könnyük pergett, mint az eső a lótuszon.

Most véget ért az ima és az áldozat,

s a templomot elhagyta az uralkodó.

Szivén ütötte a siránkozás zaja,

s megtántorult, mint elefánt, ha menny dörög.

Hogy Kanthakát látta csak ott, meg Cshandakát,

s hallotta, döntött fia végérvényesen,

földön terült el a hatalmas föld ura,

mint ünnep végén selyem Indra-lobogók.

Feltámogatták szerető rokonai

a gyásztól eszét veszitő uralkodót.

Könny-fátyolozta szeme nézte Kanthakát,

s újból leroskadt. Keserűen így beszélt:

“Segítőm voltál sok erős, nehéz csatán,

s megrontóm lettél ime végül, Kanthaka.

Elvitted tőlem, aki legdrágább nekem,

s magára hagytad a vadonban jó urad.

Most vagy vigyél el oda hozzá engem is,

vagy fuss, ahogy bírsz, s ide hozzad vissza őt!

Mert fiam nélkül hamar elhagy életem,

mint gyógyszer nélkül a halálos beteget.

Elvetni volt kész Szandzsaja az életét,

amikor fiát a halál ragadta el.

Én nemes lelkű fiam eltávoztakor

gyáván ragaszkodjam az élethez tovább?

Manu, Vivaszván fia, régi nagy király,

az emberi nem ősatyja, bölcs alkotó,

mikor nem látta szeretett, kedves fiát,

hiába volt bölcs s nagy, a lelke elborult.

Irígylem és Dasarathát,* az Ég Ura

barátját s társát, fejedelmek gyöngyszemét:

fia távoztán nem tengette életét

hiú panasz közt: a halálba távozott.

Mondd, kedvesem, hol van az a remeteség,

hová te vitted el egyetlen gyermekem?

Nekem már holtak birodalma lesz tanyám,

fiam kezéből iszom áldozat vizét.”*

Noha a fejedelem szilárd, erős volt,

fia tovatűnte miatt magán kívűl volt.

Akarata vele ment; siránkozott, mint

Dasaratha Ráma fölötti fájdalomban.

De hogy a szomoruság ne sújtsa földre,

az ura javát akaró családi papja,

s vele a legöregebb tanácsadója

ugyanolyan bánatosan, de nyugtatón szólt:

“Uram, a türelem ékesít, a könny nem.

Ne legyen a bánat, a gyengeség a díszed.

Hiszen a remeteségbe sok király ment,

feledve hatalmat, akár lehullt virágot.

Ez az akarata sorsparancs szülötte;

Aszita, a látnok is így jövendölé meg:

`Sem a magas egeket, se földi pompát

nem akar elérni, a vágya másra vonzza.’

De ha te is akarod, megyünk mi ketten

a te fiadért, tusakodni készen érte

maga akarata és a sorsa ellen,

ha valami érvre eláll a szándokától.”

A fejedelem a szóra hallgatott is:

“Sebesen eredjetek érte! – küldte őket -,

hisz a szivemet a bánat érte gyötri,

ahogy a madár a kicsiny fiókát félti.”

“Igenis, uram,” – a házi pap felelte,

vele a tanácsos is, és azonnal indult.

A fejedelem is újra áldozattal

igyekezik ezt az ügyet sikerre vinni.

Így szól a Buddha élete című költeményben a nyolcadik ének:

A hárem siralma.

IX. ének

A rádzsa könnye a papot s minisztert,

akár a fürge paripát az ostor,

hajtotta, és a szeretet vezette,

s mentek az erőt mielőbb elérni.

Kíséretükkel kimerülten értek

az erdőszéli remete-tanyára.

Ott visszahagyták a királyi pompát,

s beléptek bölcs Bhárgava hajlokába.

Köszöntették őt tisztelettudóan,

s illendő módon fogadta a bráhman.

Hellyel kínálta, maga is leülve,

s ők így tudatták idejöttük célját:

“Csekélységünk a nemes és neves, nagy

Iksváku-nembéli uralkodónak

hitvány szolgája, a papi tudásban

egyikünk, másik a tanácsadásban.

Az Indra-fényű, igaz életű úr

Dzsajanta-fényű* fia itt tanyázik,

legyőzni vágyva a halált s az aggkort.

Miatta történt ideérkezésünk.”

“Valóban itt járt az erős karú hős

- felelt a bráhman -, de mikor belátta:

tanunk nem óv meg újabb születéstől,

Aráda bölcsnél keresett megváltást.”

Így értesültek eme változásról,

majd elköszöntek ezután a paptól,

s törődöttséggel se törődve, fürgén

tovább siettek urukat keresni.

Rá is találtak, fa tövében ülve,

ahogy mahárádzsa a trónusán ül.

Nem ékszer – arca ragyogása fénylett;

Nap, melyet felhőkoszorúk öveznek.

Leszállt a főpap, s vele a tanácsnok

a kocsiról, és odaléptek hozzá,

mint rég Vaszistha s vele Vámadéva

Rámát kereste fel, a számüzöttet.*

Köszöntötték, főt hajtva, ahogy illik,

akár Brihaszpati és Sukra Indrát.

Fogadta is, főt hajtva, ahogy illik,

akár Brihaszpatit és Sukrát Indra.

Engedelmével leültek a földre

a Sákják fényes lobogója mellé,

s ő kettejük közt csodaszépen fénylett,

mint két csillag közt a fehér tüzű Hold.

A méltósággal fa tövében ülő

királyfihoz a pap e szókkal szólott

- mint Páridzsáta-fa* alatt az égben

okította Brihaszpati Dzsajantát -:

“Halld meg, királyfi, mit üzent tenéked

atyád, miközben a te távozásod

nyílvesszejétől a szivén találva

uhant a földre, szeme könnyben úszott:

`Tudom szándékod, ahogy eltökélted:

a Törvény* útját akarod követni,

de bánat lángja iszonyúan éget,

mert távozásod nem idő szerint volt.

Törvénynek híve, légy híve atyádnak;

törvényt követve, ne kövess el ily bűnt;

mert úgy eláraszt szomorúság árja,

mint partvidékét a megáradó víz.

Mint szél a felhőt, a hegyet a villám,

perjét a tűzláng, a vizet a hő Nap

hajszolja, sújtja, felgyújtja, kiszívja,

úgy űz, üt, éget, szikkaszt ez a bánat.

Élvezz először királyi hatalmat;

megvár az erdő, ha a kort elérted.

A tiéidhez ne legyél kegyetlen;

a legfőbb törvény: könyörületesség.

Nemcsak erdőben lakozik a Törvény:

bölcsek városban is megigazultak.

Felismerés dönt, azután kitartás;

erdőbe gyakran menekül a gyáva.

A megváltáshoz sokan eljutottak

királyi trónon, koronás fejükkel,

nyakukban gyönggyel, arany perecekkel,

virágfüzérrel, hatalommal élve.

Dhruva két öccse: Bali, Vadzsrabáhu,

Vaibhrádzsa, Ásádha meg Antidéva,

Pákadruma, Szénadzsit, és Dzsanaka,

Vidéha-ország nagy uralkodója,

e bölcs királyok a családban élve

követtek Törvényt s jutottak az üdvhöz.

Egyszerre élvezd te is ezt a kettőt:

alattvalóid s ön-lelked uralmát.

Szeretném egykor a fehér napernyő

alatt királlyá avatás vizétől

megszentelt tested magamhoz ölelni,

s aztán boldogan erdőbe vonulni.’

Ím ezt üzente nagy urunk tenéked

könnyektől meg-megszakadó szavakkal.

Kedvére tenned kegyelet parancsa:

szeretetéért szeretet fizessen!

Kínok vizével teli bánat-árba

merült, s fuldoklik a király miattad.

Mentsd ki belőle! Segedelme más nincs,

mint mély örvénybe zuhanó tehénnek.

Hiszen hallottad: Gangá fi, Bhísma,*

és Ráma, és a Csatabárdos Ráma*

elvállalt mindent, amit atyja kívánt.

Így tedd te is meg, amire atyád kért.

Akár tehén, ha vadul elragadták

borját, bánkódik érted a királyné,

ki anyád helyett az anyád volt. Él még,

ne űzd a holtak zord déli honába.

Habár te még élsz, feleséged özvegy,

mint párja nélkül a magános hattyú,

mint hímje nélkül elefánt az erdőn.

Keresd fel, oldozd fel a gyász nyügétől!

Egyetlen sarjad, kicsi Ráhulácskád,

mivel szolgált rá kora árvaságra?

Ne hagyd, hogy rátörjön az elhagyottság,

mint Ráhu démon teliholdra rátör.

Csodálni újra a te fényes arcod

vágyik királyi palotád s a város,

amelyet távolléted tüze perzsel,

a lángja bánat, és sóhaj a füstje.”

Végighallgatta főpapja tanácsát

a Bódhiszattva, a tökéletes lény.

Elgondolkozott, hogyan is feleljen,

majd tisztelettel eme választ adta:

“Átérzem én is a miattam érzett

szülői gondját királyi atyámnak,

lemondok mégis a családomról, mert

vénség, betegség s a halál iszonytat.

Ki ne szeretné az övéit látni,

ha nem létzenék ez a végső búcsú?

De újra s újra ez a vég a sorsunk,

ezért megválok szerető atyámtól.

Hogy én okoztam a mahárádzsának

a bánatát: bánt, hogy ezért bánkódik.

Az együttlétel, valamint az álom,

felrémlik, s mindjárt követi a válás.

Ezernyi módon alakul az élet;

gondold meg ezt, és azután belátod:

tudatlanságból fakad csak a bánat,

nem okozója a fiú vagy atyja.

Ahogy két vándor összefut az úton,

találkoznak, majd elválnak az élők.

Szomorkodnia szabad-e a bölcsnek,

ha kényszer válni a szeretteinktől?

Övéit hagyva, megy a másvilágra;

majd – tőlük távol – ide tér meg ismét;

innét – nem tudni, hova – újra elmegy;

csüggjünk-e azon, aki úgyis elhagy?

Ha minden lénynek születése perce

már csírájában a halált is rejti,

mért mondatja a szeretet atyámmal,

hogy még korán van a világtól válnom?

Korán vagy későn a hiú gyönyör jön,

de nagy tetteknek idejük kiszabva.

Minden időn úr a földön a Végzet,

minden idő jó a nemes célokra.

Dícséretes tett, s az atyához méltó,

hogy rám ruházná fejedelmi trónját,

de elfogadnom hiba volna, mint ha

tilalmas ételt a mohó beteg fal.

Mihez kezdjen bölcs a királyi diccsel,

amely elkábítja a józan elmét,

gőg és dölyf fészke, csupa gond és aggály,

s mások kárára tiporja a Törvényt?

Lángolni látom az aranyló kastélyt,

ínyemnek méreg a sok ízes étel,

lótusz-tavakban krokodilt gyanítok;

kéj s vész lakára, így nézek a trónra.

Királyságban nincs sem öröm, se Törvény.

Ezért, mikor jött sok bajjal a vénség,

megcsömörlöttek a régi királyok,

s a trónt elhagyva, erdőbe vonultak.

Jobb az erdőben pusztán füvön élni,

s mint rejtett kincsnek, békének örülni,

mintsem fürödni a királyi fényben,

hol átok leskel, mint fűben a kígyó.

Dícséretes, ha erdőbe vonulnak

az üdv kedvéért trónról a királyok,

de nem szép, hogyha fogadalmuk szegve

remeteségből hazatérnek ismét.

Ha tisztes házban született, bölcs férf

üdvöt keresve erdőbe vonult el,

akár az égbe kívánna-e jutni,

levetve szégyent és remete-köntöst?

Az elvetett kéjt butaság, ijedség,

mohóság azzal vétesse fel újra,

kivel mohóság, butaság, ijedség

a hányadékát megetetné újra.

Ki égő házból valahogy kijutva

újból belépne a parázsba, tűzbe,

az térne vissza a családi létbe,

ha – mint bilincsből – szabadult belőle.

Hamis sok régi rege, hogy királyok

megváltást nyertek palotában élve.

Uralkodásnak kemény szigorától

oly messze van megváltás nyugodalma!

Nyugalom aláássa a hatalmat;

hatalom messze űzi a nyugalmat.

Nyugalom s szigor soha nem fér össze,

mint víz hidegje és tűznek a hője.

Nemes királynak kettős lehet útja:

trónról lemondva, nyugalomra jutni,

vagy megpróbálni önuralma révén

megváltást érni – de az így tűnékeny. /?/

Ám más találjon nyugalmat a trónon -

én döntöttem, hogy maradok az erdőn.

Széttörtem a ház s a család bilincsét,

nem kell a rabság, ha megszabadultam.”

Igy szólt az ország ura bölcs fiának

magához méltó, okos érvelése.

Világ-lemondó szava hallatára

vitába szállott vele a tanácsúr:

“Nemes szándékod – ahogy indokoltad -

illő ugyan, de nem időhöz illő.

Búba taszítottad idős atyádat,

s igazság-vágyodban igaztalan vagy.

Nem gondoltad meg ügyedet, nem tartasz

egyensúlyt törvény-, vagyon-, és gyönyörben,*

s míg ismeretlen célok fele törtetsz,

kezedben tartott gyümölcsöt elejtesz.

Egyesek vallják: újjászületés van;

mások biztosra veszik azt, hogy nincsen.

Ha ily kétséges, hogy mi az igazság,

biztos szerencsét sohase szalassza el.

Ha újabb lét vár a halál után ránk,

új létben újabb örömök fogadnak.

Viszont ha több lét azután már nem lesz,

törekvés nélkül is megszabadulunk.

Van túlvilág, így hiszi némelyik ,de

nem lehet – mondja – szabadulni tőle.

Mint hő a tűznek, a folyás a víznek,

a Természetnek eleme a létel.

Magától támad, nem akaratunkból

a jó meg a rossz, a lét meg a nemlét,

tanítják mások, s ha ez így van, akkor

hiábavaló akármi törekvés.

Ha érzékeink maguktól működnek,

s okoznak jó vagy kellemetlen érzést,

s velük együtt jár, természeti törvény

szenvedés s vénség – mit ér a törekvés?

A ráöntött víz a tüzet kioltja,

és kiszárítja a vizet a hőség,

s ha a külön elemek egyesülnek,

egységük szüli a testek világát.

Ha kéz, láb, has, hát s a fej egybeforrnak,

és csatlakozik hozzájuk a lélek,

így keletkezik a méhben a magzat

magától, spontán – a tudók így tudják.

Ki műveli azt, hogy a tüske szúrós,

sok fajra oszlik a madár meg állat?

Magától van, természetében rejlik,

nem akaratból – hiába törekszel.

Más vallja: az Úr műve a teremtés.

Ha így van: mit ér emberi törekvés?

Aki okozza a világ fennálltát,

megszűnését is ugyanő okozza.

Sokan tanítják, hogy a lélek műve

a születés is, meg a pusztulás is,

a születés nem függ akaratunktól,

ám a megváltás törekvés gyümölcse.

Ősöddel szemben ivadék nemzése,

bölcseknek Véda-tudás, isteneknek

az áldozat rója le tartozásod,

s ha ezt kiváltod, magadat megváltod.

Aki e hármas kötelesség útján

keres megváltást, eléri bizonnyal.

Ha nem választ mást, csupán a lemondást,

sok gyötrelmet vállal a megváltásért.

Nos, ha megváltás szívednek a vágya,

tégy eleget e kötelességeknek.

Így, kedvesem, a célodat eléred,

s a bút a rádzsa szívéből elűzöd.

Ha az aggaszt, hogy a remeteségből

visszatérésed visszavet a létben:

aggályod vesd el! Hiszen sokan egykor

lakukba tértek meg az őserdőből.

Kíséretével remete-tanyáról

székvárosába tért meg Ambarísa,

és Ráma, látva, hogy a föld uralmát

hitványak bírják, hazatért királynak.*

Sálvák királya, Druma, s fia véle

erdőből újra visszatért a trónra,*

és – bráhman rangban – Vaszistha kezéből

uralmát visszavette Antidéva.

Törvény fényében ragyogó királyok

remeteségből hazatértek ismét.

Te sem hibázol, ha erdő mélyéről

hazaszólít a törvény s kötelesség.”

Uralkodójuk szemefénye bölcs szavát,

segítő, szíves, szerető tanácsait

végighallgatta, de nyugodtan így felelt

a szándokánál maradó királyfiú:

“Halál után hogy van-e lét, vagy semmi sincs,

e kételyt nem más szava dönti el nekem.

Magam kívánok a valóra jönni rá,

s ebben vezeklés s nyugalom segít csupán.

Nem hallgatok meg kusza véleményeket,

mert ellentmondásosak és homályosak.

Bölcs ember mással ne vezettesse magát,

mint ha sötétben vakokat más vak vezet.

Bár nem látom még egyelőre a valót,

ha jó s rossz kétes, a jó mellett maradok.

Ha tiszta lelkű hiába fáradozik,

jobb, mint ha hitvány a valósat élvezi.

Te mondtad, hogy a hagyomány bizonytalan,

és megbízhatók szavainak adsz hitelt.

Megbízható szerintem, aki bűntelen,

mert a bűntelen hamisan sosem beszél.

A példák – Ráma, meg a többiek -, kiket

hazatérésemre a múltból felhozol,

ha a Törvényről döntünk, nem irányadók:

nem példakép, ki fogadalmát megszegi.

Hogyha a földre lezuhanna is a Nap,

ha meginogna a szilárd Himálaja,

amíg nem látom a valót, élvek felé,

mint gyenge jellem, hazatérni nem fogok.

Készebb vagyok lobogó tűzbe lépni be,

mint célt nem érve palotámba térni meg.”

Így mondta büszkén fogadalma nagy szavát,

s rendíthetetlen nyugalommal távozott.

A bölcs tanácsos meg a főpap könnyezett

rendíthetetlen akarata hallatán.

Követte hosszan szomorú tekintetük,

majd városukba tértek tehetetlenül.

Vágytak rá, de uruk alattvalói lévén,

indultak hazafele, majd megint megálltak.

Fénylett, mint a Nap a szemet vakítva fénylik.

Nem látták, de szemük elől veszítni is fájt.

Néhány hű, igaz ügyü hívük ott maradt még:

bárhol jár nemes uruk, titkon őt kövessék!

Indultak, de a szeretett fiát veszítő

rádzsának szemei elé kerülni féltek.

Így szól a Buddha élete című költeményben a kilencedik ének:

A királyfi felkeresése.

X. ének

A nép urának fia elbúcsúzott

a főpaptól és a tanács urától,

átkelt a Gangá tarajos hullámán,

és Rádzsagriha* fele vette léptét.

Hegyláncok védték, szent helyek övezték,

öt halmon épült utcák befutották

az ékes várost, amelybe belépett,

mint ég ormára a Magától Lévő.*

Sugárzott róla az erő s méltóság,

szépsége szebb volt a halandókénál.

Ámulva nézte az egész nép, mintha

a nagy vezeklőt, Siva istent látnák.

Ki máshová ment, őt látni megállott;

ki álldogált, az nyomában elindult;

ki lassan lépdelt, futásnak eredt, és

őt megpillantva, aki ült, felugrott.

Egy összetette tenyerét, köszöntvén,

más tisztelettel főt hajtott előtte,

volt, aki nyájas szóval fordult hozzá,

de egy sem akadt, ki nem üdvözölte.

Rongyosnak tűnt mellette, ki díszruhás volt.

Elnémultak a fecsegők az úton.

Rossz gondolat nem született a szívben,

mert az Igazság állt testben előttük.

Az országúton siető tömegben

kinek mi gondja-ügye volt, feledte.

Mint nagy királynak, hódoltak előtte.

Nem győzték nézni, ámulni, csodálni.

Fejét, az arcát, a kezét, a lábát,

szemöldök-ívét, a szemét, a léptét,

akármely tagját elnézte a néző,

látó szemét lenyűgözte a látvány.

Sűrű szemöldje, hosszú szeme láttán,

koldus gúnyában, királyi erőben,

tenyerén kerék szerencse-jelével,

a város védszelleme összerezzent.

Most Bimbiszára,* magadhák királya,

kastélya tornáca előtt csodálta

az ott hömpölygő ember-sokadalmat,

s okát kérdezte. Egyikőjük így szólt:

“Kiről jóslat szólt, hogy eléri majd a

legfőbb tudást, vagy a világ uralmát,

a Sákja-rádzsa fia jár a nép közt,

és ámulják, hogy remetének állott.”

A nagy hír súlyát felfogta a bölcs úr,

s a hírhozónak kiadta parancsát:

“Kövesd nyomon, és tudd meg, hova készül!”

“Úgy lesz” – szólt az, s kísérte figyelemmel.

Kimért léptekkel, egy hangot sem ejtve,

egy járom távra meredve a földre,

haladt, koldusként alamizsnát várva,

testét s elméjét kordába szorítva.

Átvette szótlan, amit éppen adtak,

majd egy magános hegyi vízesésnél

elfogyasztotta, de mohóság nélkül,

majd ment tovább, fel a Pándava-hegyre.

Pávák rikoltó szava szólt a sűrű,

hűs lódhra-erdők ligetén, csalitján,

s a férfi-napfény rőt-sárga ruhája

mint a kelő Nap ragyogása izzott.

Így látta őt ott a királyi küldönc,

s híven jelentést tett róla urának.

Nagy tisztelettel hallgatta a rádzsa,

s kíséret élén köszönteni indult.

elérte gyorsan a Pándava ormát

Pándava-hősök* koronázott mása,

oroszlán-léptű, nagy férfi-oroszlán,

rendíthetetlen, mint maga a hegycsúcs.

Szilárdabban, mint a hegy, ült az ormon

keresztbe tett lábbal a Bódhiszattva,

érzékeit fékezve, tündökölve,

mint hold, ha felhők tetején kivillan.

Szépsége, fensége, csodás nyugalma

magát a Törvényt formázta alakba.

Alázattal ment közelebb a rádzsa,

mint Ősatyához a nagy Indra járul.

Az illő kérdést a király feltette:

épségnek örven-e a teste-lelke?

Illőn felelte, hogy háborítatlan

egészsége és a lelke nyugalma.

Ekkor egy tiszta, elefántfül-szürke

sziklán a népek ura helyet foglalt

engedelmével, s hogy kipuhatolja

lelkének titkát, így kezdte beszédét:

“Barátság fűzi a családod hozzám,

örökletes, és sokszorta kipróbált.

Hadd szóljak hozzád szerető szavakkal,

mert aggály tölti el a lelkem érted.

A Naptól sarjadt nemes, ős családod.

Sugárzik rólad daliás ifjúság.

Miért támadt most ez a balga vágyad:

királyság helyett alamizsnán élni?

Testedre szantál vörös pora illik,

nem méltó hozzá ez a sárga köntös.

A nép oltalma kezednek a tiszte,

nem illendő, hogy adományért nyújtsd ki.

De ha fiúi szeretet tart vissza,

várni, hogy atyád birodalma rád száll,

akkor se tarts ki eme szándék mellett:

vedd át országom fele részét tüstént!

Így semmiképp sem sérted meg atyádat,

s idő elhozza a királyi pompát.

Tedd hát nekem meg eme szívességet;

jók java jobb lesz, ha a jók segítik.

S ha nemzetséged neve-híre folytán

csekélynek érzed, velem osztozkodni:

leszek segítőd, ha csatára szállsz ki,

s nyílzáporod sújt idegen hadakra.

Nos, két megoldás van előtted; válassz!

Az élet célja törvény, vagyon és kéj,*

s aki elfordul eme hármasságtól,

nyomorult sorsra fog újra születni.

Előbb a kéj főbb vagyon- és törvénynél,

majd kéjt és törvényt a vagyon legyőzi,

végül vagyont s kéjt feledtet a törvény,

s mindhárom elhagy, ha a célt elérted.

E hármas célnak eleget kell tenned;

erőd, szépséged így termi gyümölcsét.

Ki mindháromnak bejárta az útját,

teljesítette a férfi-kötelmet.

E két izmos kar feszítse az íjat!

Ne foszd meg őket e feladatuktól!

Meghódíthatják az egész földet, sőt

- miként Mándhátri* – a Három Világot.

Én minden szómat szeretetből ejtem,

nem nagyravágyás vagy a hízelgés készt.

Látván, hogy koldus-ruha fedi tested,

a részvét elfog, s kicsordul a könnyem.

Élj most gyönyörben, ne élj alamizsnán.

A Törvényt járd majd törvényes időben.

Siess, amíg nem közelít a vénség,

hogy eleméssze viruló szépséged.

Törvény gyümölcsét az öreg szakítja,

gyönyört élvezni már nem tud az agg kor.

Mondják: gyönyörnek örülnek az ifjak,

vagyonnak felnőtt, Törvénynek a vének.

Az élet rendje, hogy a fiatalság

közömbösen néz Törvényre, vagyonra.

Gyönyört szerezni ha nehéz, ha könnyű,

ha módja van rá, igyekszik elérni.

Az ember hajlott kora megfontoltabb,

szilárd, tartózkodik a változástól,

kis fáradságra, nyugalomra vágyik,

rákényszeríti a szégyen, a szükség.

Így a csapongó, közelre tekintő,

kéjekre vágyó, hamar tovatűnő

ifjúság múltán, mint rengeteg erdőn

túljutó vándor, pihenőre tér meg.

Várd meg, míg elszáll fölötted a kéjenc

vágy céltáblája: fiatalság napja.

Nem bírod úgysem fékezni, ha sóvár

érzékek csábja ragadja magával.

Törvényt követni van módod egyéb is:

áldozz! Áldozat a családi törvény.

Valaha dús áldozatok hágcsóján

hágott fel Indra is a menny ormára.

Sok, ékkövekkel, diadémmal ékitett,

arany pereccel boritott karú, vitéz

uralkodó áldozatokkal érte el

a célt – vezekléssel az önsanyargatók.”

Igy szólott a Magadha-föld uralkodója,

bölcsen, mint maga a magas nagy ég királya.

Nem hajlott szavaira mégsem a királyfi,

Kailásza hegye se olyan szilárd, akár ő.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizedik ének:

Bimbiszára látogatása.

XI. ének

Nem győzte őt meg baráti szavával

Magadha-ország magasztos királya.

Nem tántorult el a kitűzött céltól,

s szilárdan így szólt a nemes királyfi:

“Oroszlán-zászlós hősök ivadéka!

Tudom, nincs semmi csodálatos abban,

hogy jóbarátod java vágya indít

igaz lelkedből baráti tanácsra.

Hitvány emberben a barátság hitvány;

elillan, mint gyávától a dicsőség.

Az őseiktől örökölt barátság

újabb tettekkel gyarapszik a jók közt.

De ha nyomorba jut a jóbarátja,

s kitart mellette ugyanúgy a bajban,

szerintem ez az igazi barátság;

jólétben élőt ki ne kérne társul?

Ki meggazdagszik, s vagyonát barátok

segítségére, s Törvényre is adja,

annak a kincse elérte a célját,

és nem bánkódik utána, ha elfogy.

Baráti érzés, nemes indulat fűt,

hogy ily tanáccsal közelítesz hozzám.

Hasonló érzés kötelez most engem,

hogy kérdésedre ugyanígy feleljek.

Megfélemlített a halál s öregség;

szabadulásra ilyen úton vágyom.

Könny-mosta arcú, szerető családról,

s bánat-fakasztó örömről lemondtam.

Nem rémít úgy meg sem a kobra-kígyó,

sem fellegekből lecsapódó villám,

vad szélviharban sem a tomboló tűz,

mint az érzéki gyönyörök veszélye.

Csalóka, léha, tovatűnő vágyak*

a boldogságot s vagyont elorozzák.

Reményüktől is elbódul az elme,

hát még, ha végképp betöltik a lelket!

Kit vágy vezérel, sose lel nyugalmat

sem fent az égben, sem a földi létben.

A gyönyörökkel sose tudsz betelni,

mint száraz fűvel szélben lobogó tűz.

Nagyobb csapás nincs a földön a vágynál,

ezen csügg mégis a balgatag ember.

Aki ezt tudja, s a csapástól retteg,

nem fogja önként a csapást keresni.

Ki óceánig uralja a földet,

a túlpartját is el akarja nyerni.

Sosem lakik jó a világ a vággyal,

mint óceán a folyamok vizével.

Habár arany hullt számára az égből,

uralkodott négy tengerig a földön,

s elnyerte végül Indra fele trónját,

Mándhátrinak minden öröm kevés volt.

Amikor elbújt Vritra elől Indra,

s Nahusa* lett úr helyette a mennyben,

s a hét nagy szentet kocsijába fogta,

ezzel se telt be – s lebukott az égből.

Purúravasz az egeket bejárta,

nejéül nyerte Urvasít, a tündért,

de kapzsin szentek aranyát kívánta,

s ez lett a veszte: a mohó gyönyör-vágy.*

Ki bízhat itt a hatalom- s vagyonban,

mely állhatatlan az egen s a földön:

Baliról Indrára, majd Nahusára,

s Indrára vissza Nahusától szállt át.*

Háncs-köntösű, gyökereken, gyümölcsön élő,

kígyó-hosszú hajfonatú, lemondó

remetéket talpa alá igázott

az ellenség, melynek a neve: vágyak.

Ugrájudhát is, a hatalmas harcost,

megölte Bhísma emiatt a harcban.

A puszta gondolata is halálos,

s bajt, vészt hoz arra, aki ennek él csak.

Émelygős íze van az élvezetnek,

s aki élvezte, kielégületlen.

A jókra szégyen, és bűnre vezérel.

Mért ízleljük meg a vágy nevü mérget?

Szántás-vetés és egyebek gondjába,

haszon vágyába merülők sok kínját

és a vágy nélkül élők nyugodalmát

látva, a vágyat kerülik a bölcsek.

Csapás a vágyak beteljesülése,

mert dölyfössé tesz a siker bizonnyal.

Tilosra gerjed, hanyagolja dolgát,

s rásújt a romlás emiatt a végén.

Sok bajjal szerzett, féltékenyen őrzött

gyönyörűségek csalfán tovatűnnek;

akár a kölcsön, nem örökre tartók.

botor, ki ebben örömét találja.

Aki hajszolja, eleped a szomjtól,

s megszenved érte, ha görcsösen őrzi.

Mint szalma lángja, ellobban a légbe.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Ki önmagának nem ura, a kéjvágy

szívébe mar, és hajszolja szünetlen.

Mint mérges kígyó harapása gyilkol.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Hiába rágja az éh eb a csontot,

sosem lakik jól; ugyanígy a vágyak

reves csontváza sem oltja az éhet.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Király és tolvaj, tűzvész meg özönvíz

osztozik velünk féltett vagyonunkban.

Mint eldobott húscafat, annyit ér csak.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Romlást idéz fel a fejére ezzel

baráttól úgy, mint gonosz ellenétől.

Szentélynek néz ki ez a gyilkos csapda.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Sziklára, vízbe, bozótba, folyóba

zuhan, ha ugrik, leszakítni vágyva

az ág hegyén csalogató gyümölcsöt.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Sok fáradsággal, nehezen megszerzik,

s egy szempillantás alatt elveszítik,

mint édes álmot a felébredéskor.

Ilyen a gyönyör, nem öröm a bölcsnek.

Nem nyer nyugalmat, menedéket tőle,

habár imádja, gyarapítja, óvja;

akár parázzsal telt gödörbe lépne.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Szigony, dorong, kard, amitől csatában

kipusztultak a Kuruk és a Vrisnik,*

az Andhakák, Dandakák, Maithilák is -

ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Két démon-testvér, Szunda s Upaszunda*

ezért támadta s gyilkolta meg egymást.

rokont, barátot egymásnak uszít ez.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Akit a vágy, a gyönyör elvakított,

tűznek, vadaknak dobja oda testét.

Pusztító, átkos, bősz rosszakaró ez.

Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Kit elvakított a gyönyör, baj éri:

halál vagy rabság lesz utóbb a bére.

Kinek gyönyör az egyedüli célja,

nem méltó életre sem az a hitvány.

Dallal csábítja a vadász az őzet,

a tűzbe szöknek a fényre a sáskák,

a hal a húsért bekapja a horgot,

így kín lesz mindig gyümölcse a kéjnek.

Sokan gondolják: a gyönyör boldogság.

Ám kéj sosem tesz igazán boldoggá.

Csak arra jó a ruha, kincs, az ékszer,

hogy ellenszer legyen a szenvedésre.

Vizet kívánunk, hogy a szomjat oltsa;

ételt azért, hogy éhünket elűzze;

széltől, esőtől, a melegtől ház véd;

csupaszságunkat a ruha takarja.

Álmosság ellen az ágy a segítség;

út fáradalmán kocsival segítünk;

megkönnyíti a szék az álldogálást;

fürdünk a szenny és a betegség ellen.

Így mindaz, ami élvezetnek számít,

a szenvedések ellenszere, nem több.

`Gyönyört élvezek’ – beszélhet-e így bölcs,

ha ellenszer csak, mit örömnek mondunk?

Akit forró láz gyötör, öröm annak,

ha borogatás enyhíti a kínját,

de ismét csupán a fájdalom ellen

használt ellenszer, ami boldogítja.

Olyan gyönyör nincs, mely örökre tartson,

így boldogságnak aligha nevezném.

Az élet egyszer örömmel üdít fel,

utána tüstént bánatba taszít le.

Meleg ruhák és az áloe füstje

öröm hidegben, de gyötör melegben.

A holdsugár és a finom szantálpor

hőségben hűsít, borzongat a fagyban.

Ellentét váltja egymást szakadatlan:

a veszteség és nyereség, és minden.

Nincs emberfia, ki örökre boldog,

és nincs a földön, ki örökre szenved.

Ha így hullámzik az öröm s a bánat,

egyforma nékem a király s a szolga.

A rádzsa sem fog mosolyogni folyton,

s nem állandóan gyötrődik a szolga.

Sok kötelesség hárul a királyra,

a nép javáért sok a gondja-búja.

Szilárd oszlopként kell állnia folyton,

hogy elviselje a hatalma terhét.

Ha kétes, gyenge hatalomban bízik,

bizodalmára rámegy birodalma.

Ha nincs senkije, akiben megbízhat,

a rettegéstől nincsen nyugodalma.

Ha meghódítja az egész világot,

székhelye mégis csak egyetlen város,

s a városban csak egy vár a lakása;

más érdekében fárad csak a rádzsa.

Az ő ruhája ugyanúgy csak egy pár,

éhségét éppúgy űzi el az étel,

egy ágyon fekszik, egy székre pihen le;

a sok hívság csak hiu pompa gőgje.

Lehet, mást ez tesz megelégedetté;

nekem nem kell trón megelégedéshez.

Ki megelégszik, amije van, azzal,

a sok hiúság lepereg lelkéről.

Ki boldogító nyugalomnak útján

elindult, nem csalja a csalfa vágy azt.

Barátságunkat felidézve, kérlek,

mondd: teljesíti a vágy, amit ígér?

Nem sértődöttség űzött a vadonba,

nem ellenség tépte le diadémom,

nem vágyom szent érdemeket szerezni,

nem ez gátolja szavadat fogadnom.

Aki halálos harapásu kígyót

eldobva, újra a kezébe fogná,

vagy lángoló, rőt parazsat szorítna,

az válhat ismét gyönyörök rabjává.

Aki ép szemmel a vakot irígyli,

szabadon foglyot, a nyomorgót dúsan,

ép elméjével az eszét vesztettet,

az áhítná meg a gyönyör bilincsét.

Nem szánandó az alamizsna hőse,

akit nem rettent a halál s öregség.

Nyugodtan éli le a földi létet,

s utána új lét nyomorát lerázta.

Sajnálni azt kell, ki vagyonban dúskál,

de egyre többre ösztönzi a szomja.

Nyugalmat nem lel evilági létben,

s utána újabb nyomorúság vár rá.

Méltó volt hozzád, ahogyan beszéltél,

nemzetségedre, jellemedre rávall.

Nekem szándékom megtartanom illik,

nemzetségem, jellemem ezt igényli.

Én megcsömörlöttem a lét ízétől,

és megfutottam, nyugalomra vágyom.

Királyság még fenn a harmadik égben

sem kell nekem, nemhogy az emberek közt.

A hármas célt – mondod – az ember járja be

sorban; szerinted a dolognak rendje ez.

Ám énszerintem a haszon haszontalan,

és céltalan – hisz rövid életű – a cél.

Ahol nincs többé születés, kiszenvedés,

aggság, betegség, szomorúság, rettegés,

új s új cselekvésre se kényszerít a sors,

a végleges cél az a végső állapot.

Tanácsolod: várjak idős korig, mivel

ifjúi években a szándék változik.

De ez se biztos; sohasem döntő a kor.

Sok agg megingott, fiatal sok volt szilárd.

Nem néz a korra a világon-úr halál,

csak végzi művét, s fiatalt-vént elragad.

Nem tudja senki, mikor éri vége el;

a bölcs nyugalmát ne halassza agg korig.

Az íja vénség, a betegségek nyilak,

ezzel teríti le a zord halál-vadász

a sors-vadonban legelésző lényeket;

hiába vágyunk a korunkat nyújtani.

Ezért az ifjú, az öreg, s a gyermek is

ne késlekedjék, cselekedjék úgy, ahogy

törvényben élő, könyörületes szivű

bölcs műveli – vagy a cselekvésről lemond.

Mondtad: gyümölcsöt ad a szorgos áldozás

nemes szokása, ez a Törvényt tölti be.

Jó; fejet hajtok a szokás előtt, de én

más kínja árán javamat nem keresem.

Gyümölcs kedvéért tehetetlen áldozat

legyilkolását nem tűri az irgalom,

habár gyümölcse örökétig tartana,

nemhogy mulandó haszonért, mely elrepül.

S ha nem vezetne a Törvényre más erény

- lemondás, mérséklet, a leli nyugalom -,

hiszem, akkor sem helyes út az áldozat,

melyben gyümölcsöt csak a gyilkolás terem.

S ha földi léte idején kecsegteti

az élet-irtás haszonnal az áldozót,

nem tart igényt rá még így sem a szánalom,

nemhogy homályos ezutáni lét során.

Nem csábít engem a gyümölcs reménye sem,

nem is sóvárgok újabb születésre sem.

Mint a folyondár, mit a szélvész tép-cibál,

úgy ing, szakad szét a remény gyümölcse is.

Most ide jöttem, de utam tovább vezet,

hogy a megváltás tanitását hirdető

Arádát halljam. Fejedelmem, üdv neked!

Bocsásd meg őszinte, kemény beszédemet.

Mint égben Indra, a Nap ott az ég ivén,

őrködj a földön, birodalmaid javán,

őrködjél minden igaz ember érdekén,

a Törvényen, uralkodói tiszteden!

Ahogy madár száll, ha az erdő lángban áll,

a víz felé, mert menedéket ott talál,

keresd s találd meg menedékedet te is

házadra – lelkedre törő csapás elől!”* /?/

Megértőn hallgatta a szót a bölcs király,

s szólt összetett kézzel: “Eléred célodat!

Ha teljesült majd a kitűzött óhajod,

ajándékozz meg a tudással engem is!”

Ígéretet tett a királynak: “Úgy legyen!”

S indult a Vaisvantara-ásrama* felé.

Követte szemmel a király a távozót,

majd ő is indult, városába távozott.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenegyedik ének:

A gyönyörök kárhoztatása.

********

XII. ének

Az Isváku-család holdja bölcs Arádát* kereste fel,

szépsége ragyogásával tisztelve meg az ásramát.

“Üdv jöttödön!” – kiáltotta már távolról a remete,

meglátva a felé tartót, ki mihamar elébe ért.

Érdeklődtek, amint illik, egymás egészsége felől,

azután szép tisztáson két fatönkön foglaltak helyet.

Mikor leült a rádzsa-fi, így kezdte beszédét a bölcs,

a tisztelettől tágra nyílt szemét merőn szegezve rá:

“Tudom, hogyan távoztál el az otthonodból, kedvesem,

eltépve szeretet láncát, mint kötelét vad elefánt.

Dícsérendő világos főd, és nemes akaraterőd,

hogy hatalmadat eldobtad, mint mérget termő, vad növényt.

Nem csoda, ha az erdőbe vonulnak agg uralkodók,

utódaikra hagyva rá a trónt, mint hervadt koszorút.

De nagy csoda, hogy ily ifjan közénk jöttél el, mielőtt

hatalmad élvezted volna, melynek gyönyöre várt reád.

A Végső Tan tanítását felfogni te képes leszel.

Ismert meg! Átvezet gyorsan a szenvedések tengerén.

Bár idő kell, kiismerni a tanítványt, érdemes-e

tanítani, kitartásod ennek előre záloga.”

A bölcs Aráda üdvözlő szavainak a nép ura

végtelenül megörvendett, és a mesternek így felelt:

“Szenvedélyek legyőzője! Hogy ilyen kegyesen fogadsz,

céltól távol is úgy érzem, hogy már elértem célomat.

Mint látni vágyó napfénynek, vezetőnek útra kelő,

mint vízre szálló csónaknak, örvendek látásodnak én.

Most arra kérlek, hogy tárd fel – hahogy kimondanod szabad,

halál, betegség és vénség nyűgét leráznom hogy lehet.”

Arádát szóra késztették az ifjú fennkölt szavai,

és tömören kifejtette tanításának lényegét:

“Hallgasd meg, legjobb hallgatóm, tanaim végső tételét,

a lét keletkezését és örök körforgását tovább.

A Természet s a Változó,* születés, vénség és halál,

amit Valóságnak mondunk, az így értendő, értsd meg ezt.

A Természeten ezt értsed: az öt anyagi elemet,

az én-tudatot, értelmet, és a meg-nem-nyilvánulót.

Az érzetek, érzékszervek, valamint a kéz és a láb,

hang, nemző és ürítő szerv, s gondolkozás – a Változó.

Mindez így együtt a Mező;* és azt, ami ezt ismeri,

a Mező-ismerő névvel illetik a lélek-tudók.

Kapila és tanítványa ismerte fel ezt egykoron,

ezért Teremtmények Ura néven őrzi a hagyomány.* /?/

Ami születik és meghal, elsorvad, megbetegedik,

az itt a Megnyilvánuló; másik – meg-nem-nyilvánuló.

Tudatlanság, tett és létszomj az újjászületés oka;

ki megreked e háromban, az igazsághoz nem jut el.

Bizalmatlanság, én-tudat, keverés, zavar, tévedés,

helytelen út, ragaszkodás, lesüllyedés okozza ezt.

A bizalmatlanság mindig a megfordítottját teszi:

nem úgy cselekszik, ahogy kell, nem azt gondolja, ami van.

“Én mondom ezt, ezt én tudom, most én állok, most én megyek”

- így képzeli, így állítja önmagáról az én-tudat.

Ami a kevert dolgokban nem látja a keveredést,

s mint göröngyöt, egynek véli, annak a neve keverés.

“Gondolkozásom, értelmem, cselekvésem mind én vagyok,

ezek együttese vagyok” – így képzeli el a zavar.

Különbséget a természet megnyilvánulásai közt,

megvilágosult s balga közt nem vesz észre a tévedés.

Varázsigék, víz hintése és áldozati énekek -

ez helytelen úton járás, így látja a valódi bölcs.

A balga szóval, tettet és eszével, érzéseivel

csügg érzékbenyomásain – ennek neve ragaszkodás.

Ki így érti a szenvedést: `Ez engem ért!’ `Ez az enyém!’,

azt a következő létben lehúzza a lesüllyedés.

A tudatlanság öt részből áll az igaz-tudók szerint:

sötétség, balgaság, nagyobb balgaság, s kétféle homály.

A sötétség a renyheség; balgaság: születés, halál;

még nagyobb balgaság ennél: a vágyak, az élvezetek.

Ezt azért nevezik nagyobb balgaságnak az ismerők,

mivel ez félrevezeti a fennköltebb lényeket is.

Homály névvel a haragot illeti a helyes tudás,

és vak homálynak nevezik a csüggedt kétségbeesést.

Ez az ötös tudatlanság a balgához hozzátapad,

így csöppen újabb és újabb születésbe a lét során.

“Látó, halló, gondolkozó, tevő s teendő és vagyok”

- így képzeli magáról, és új szenvedésre születik.

Születés-folyónak ezek az okok a forrásai;

hogyha az okok megszűnnek, következményük sincs tovább.

Különböztessen meg négyet a helyesen gondolkozó:

megvilágosultat s balgát, megnyilvánulót és nem azt.

Ha e négyet világosan látja a Mező-ismerő,

szabadul a lét sodrából, s el-nem -múló világba jut.

Ezért élnek a Legfelső Brahmant* kutató, bölcs papok

közöttünk önmérsékletben, s fogadják a többi papot.”

A remete tanítását meghallgatta a rádzsa-fi,

aztán tovább érdeklődött a mód s a végső cél felől:

“Hogyan, hol, s meddig kell élni ezt a szentséges életet?

És e Törvényben-járásnak a végső gyümölcse mi lesz?”

Tanításuk megélése mikéntjét így fejtette ki

Aráda most más oldalról,* világosan és tömören:

“Először házát elhagyva, koldus-gúnyába öltözik,

és örökös lemondásban éli tovább az életet.

Elégedetten bármivel, amit innét-onnét kapott,

magányban él, egykedvűen, szent tanokon elmélkedik.

Rájön: fő vész a szenvedély, a szenvtelenség boldogít,

s érzékeit megfékezve, lelki nyugalmát keresi.

Megszabadul minden vágytól s minden gondtól hamarosan,

s elmélkedő elmélyülés* első fokára érkezik.

Miközben az elmélyülés boldogságán elmélkedik,

az ismeretlen érzéstől könnyen megmámorosodik.

Megcsalja balga lelkét a harag- s vágymentes nyugalom,

és ezzel megelégedve, csak a Brahman-égbe jut el.

A másik meglátja, hogy az elmélkedés is megzavar,

s a nem-elmélkedés boldog elmélyülését éri el.

De nem lát messzebb, és ebben az örömben már megreked;

a Fények Honába jut el, a Fény Istenei közé.

Ám az, aki leválasztja magáról ezt az örömet,

a harmadik, öröm-mentes elmélyülést élvezheti.

De aki távolabb nem tör, s e boldogságban elmerül,

csak Csupa-szépség Istenek boldogságában részesül.

Akit ez nem elégít ki, s túllép rajta, jutalma lesz

boldogság s szenvedés nélkül a negyedik elmélyülés.

Egyesek azt hiszik, hogy ez a megváltás, s megállnak itt,

mert itt nincs öröm és bánat, és az elme nem működik.

Ennek jutalmát a tudók “dús gyümölcs” néven ismerik,

mert Dús-gyümölcsű Istenek magas honába juttat el.

Ám a test nyomorát látva, a bölcs e révületből* is

tovább halad, s eléri a test-megsemmisítő tudást.

Feladja az elmélyülést, s ennél is különb célra tör,

és minden formáról* lemond, úgy, mint a vágyakról a bölcs.

Testének minden nyílását hatalmába veszi előbb,

majd a sűrű anyagban is a testetlen űrt éli át.*

Űr-végtelenségű énjét összehúzza némely tudós,

s a végtelenségből nézve, még magasabb célhoz jut el. /?/

Önmagát semmisíti meg más,* Legfőbb Lelket ismerő,

s mivel ezt vallja: “Nincs semmi”, Semmit-vallóként ismerik.

Majd, mint hajtás a sásfűből, mint kalitkából a madár,

kiszáll a lélek a testből; ere mondják: megszabadult.

Ez ama Legfelső Brahman, tulajdonságok nélküli

örök. A valóság-tudók megváltásnak ezt nevezik.

Nos, elmondtam a megváltást, s a hozzá vezető utat.

Ha értetted s elfogadod, indulj ezen az ösvenyen.

Dzsaigísavja és Dzsanaka, s az aggastyán Parásara*

és sok más bölcs a megváltást ezen az úton érte el.”

E szókat ő megfontolta, azonban nem fogadta el,

és eddigi érveiben megerősödve, így beszélt:

“Meghallgattam mélyen szántó és hasznos tanításodat,

de a lelket nem oltja ki, és így nem lehet végleges.

Bár felszabadul a Lélek a Természet s a Változó

hatalmától, új születés csíráját hordja, mint a mag.

Mert noha a megtisztult Én* eléri a szabadulást,

még megmarad az indíték,* hogy újból elveszítse azt.

Föld, víz, megfelelő évszak híján nem sarjad ki a mag,

de kisarjad, ha fennállnak az indokló feltételek.

A tett, tudatlanság és vágy lerázása megszabadít,

de amíg létezik az Én, végleg lerázni nem lehet.

Ha eme hármat elhagyjuk, a magasabb célt érjük el,

de ahol Én van, ott megvan rejtetten ez a három is.

Megváltásnak azért vélik, mert rejtve vannak a bajok,

az elme megszűnt működni, s az életkor hosszúra nyúlt.

Ami pedig az én-tudat megszűntetését illeti:

míg Én létezik, addig nem szűnhetik meg az én-tudat.

Míg az anyagtól* nem mentes, jellegektől* sem mentesül,

és amíg jellegekkel bír, nem váltódik meg az egyén.

Mert jelleggel bírótól a jelleg el nem választható,

ahogy a láng és hő nélkül nem képzelhető el a tűz.

A test előtt nincs testesült /?/,* jellegek előtt jelleges,

ezért a már megszabadult lélek újból megköttetik.

Tudattal bír a testetlen lélek, avagy tudattalan:

ha igen, tudni is akar, és mindaddig nem szabadul.

Ha tudattalan, akkor az ilyennek képzelt Én mit ér?

Tudattalanság Én nélkül is van: mint fal, vagy fahasáb.

Minthogy még jellegekkel bír a fokozatos elhagyás,

a végső célt csak a teljes elhagyással érhetjük el.”

Igy Aráda tanítása őt nem elégítette ki;

úgy találta, hogy ez még nem tökéletes, és ment tovább.

Hogy többet halljon, Udraka* ásramáját kereste fel,

de mert ő is Énről beszélt, nézetét nem fogadta el.

A tudatos-tudattalant* tévesnek látta Udraka,

s a Semmin túl keresett sem tudatost, sem tudattalant.

Mivelhogy ingatag támasz e kettő, s ha tovább megyünk,

nincs tudatos-tudattalan, ezt elérni haladt tovább. /?/

S mivel az elme itt megáll, s innét tovább nem mozdul el,

nem működve, itt többé nincs tudatos és tudattalan.

De mert a létbe onnét is visszahoz újabb születés,

a Bódhiszattva még többre vágyott, otthagyta Udrakát.

Az ásramából távozva, üdvöt keresve ment tovább,

s Gaja, a nagy királyi bölcs ásramáját kereste fel.

Közelben, a Nairandzsaná folyó partján ütött tanyát

magány nagy fogadalmában és tántoríthatatlanul.

…………………………………………………………….

……..

Meglátta s felkereste öt, megváltást vágyó szerzetes,

mint az érdemeket szerzőt keresi fel erő s vagyon.

Az öt tanítvány meghajolt, köszöntve tisztelettudón,

mint a csapongó érzékek meghajolnak az ész előtt.

“Halál és születés láncát ezzel szakítom el talán” -

gondolta, s szigorú bőjttel kezdett nagy önsanyargatást.

Alig kibírható éhség sok válfaját vállalta fel,

s célra vágyva, hat éven át egyre gyötörte önmagát.

Étkezés idején egy-egy szézámmagot vagy rizsszemet

fogyasztott el, hogy túljusson a parttalan lét tengerén.

Miközben teste elsorvadt az önsanyargatás miatt,

ezáltal belső ereje egyre jobban gyarapodott.

Dús fénye még soványan is a szem gyönyörűsége volt,

ahogy az őszi újhold-fény az éji lótusznak gyönyör.

Kiszikkadt húsa és vére, testéből csak bőr s csont maradt,

de méltósága nem csorbult, áradt, akár az óceán.

Látva, hogy hasztalan gyötri testét vad kínokkal a bölcs,

a Buddhaságra vágyódva, léttől félve töprenkedett:

“Ilyen úton megnyugváshoz és megváltáshoz nem jutok;

az volt helyes, melyet egykor a dzsambu-fánál éltem át.

De erre elgyengült testtel nem leszek képes” – vélte, és

döntött: először testét kell újból felerősíteni.

“Aki éh-szomj gyötörten már gondolatának sem ura,

gondolattal elérendő gyümölcsöt hogy szakítana?

A nyugalomhoz az kell, hogy az érzékek csituljanak;

ha azok kielégültek, a gondolat zavartalan.

Zavartalan gondolkozás a révülethez elsegít;

révületben az elme a jóga-elmélyülésbe jut.

Elmélyülés teremti meg az indítékokat, melyek

a legvégső, halhatatlan nyugalomba juttatnak el.

Tehát táplálkozás nélkül a végcél el nem érhető”

- döntött, és elhatározta, hogy fenntartja az életét.

Megfürdött, s a folyópartról nehezen felkapaszkodott.

A fák segítő kéz gyanánt nyújtották águkat felé.

Ekkor arra vezérelték az istenek Nandabalát,

a pásztor-főnök leányát, szívét örömre gyújtva fel.

Testén sötétkék köntös volt, karján fehér kagylófüzér,

mint a fehérlő tajtékok a sötét Jamuná folyón.

Örömtől tágra nyílt szeme, szívét a hit töltötte el,

alázattal főt hajtott, és kérte, fogadjon el tejet.

Elfogyasztotta, s így a lány születése gyümölcsbe ért.

Kielégült hat érzéke, s tudás útjára léphetett.

Testében megerősödve, dicsőségében csillogón,

mint óceán, hatalmas volt, és tündökölt, akár a Hold.

“Világba visszatért” – vélte, s távozott az öt szerzetes,

mint a megtisztult lélektől az öt elem eltávozik.

Egy vadfügefa árnyában a gyep-borított földre ült,

a megváltásra elszántan, csak elszántsága ment vele.

Döntő léptétől remegett-döndült a föld,

felrezzentette a nemes kígyókirályt,

Kálát, ki látva, hogy a perc elérkezett,

ujjongva hirdette a Nagy Felébredést:

“Imé, morajlik a talaj lábad nyomán,

imé, sugárzik ragyogásod, mint a Nap.

Bizonnyal eljött az idő, hogy óhajod

beteljesüljön, leszakítsd gyümölcsödet.

Imé, az égen röpülő madársereg

tisztelgő kört ír le fejed fölött, vitéz.

Imé, a légben lebegő szellő susog:

a Buddhaságot ma bizonnyal éred el.”

Így szólt a kígyók elefánt-erős ura.

Ő közben kért egy aratótól egy nyaláb

füvet, s a lombos fa tövében földre ült,

a megváltásra törekedve biztosan.

Tekervényében ahogy a kígyó pihen,

keresztbe téve összefonta lábait:

“Míg el nem érem a kitűzött célomat,

ültömből innét a földről nem mozdulok!”

A mennylakók öröme a mennyben égig ért,

madársereg szava a vadonban elcsitult,

az ág hegyén levelet a szél sem ingatott,

Magasztos úr amikor a szent ülésbe ült.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenkettedik ének:

Aráda tana.

*******

XIII. ének

Igen, de míg mind a világ javára

királyi bölcsek ivadéka ott ült,

és ünnepelte az egész teremtés,

megrettent Mára,* az igaz tan átka.

Virágnyilas Szerelem-isten néven

imádják őt sokan a nagy világban

balgán, de mások a valót jól tudják:

fő ellensége ez a megváltásnak.

Három fia: Gőg, Öröm és Botorság,

s három leánya: a Gyönyör, a Vágy s Kéj,

döbbenve kérte: mi okozta búját?

Ő így közölte velük aggodalmát:

“Magára öltve a kitartás vértjét,

és megfeszítve az igazság íját,

birodalmamból ki akar szorítni

e bölcs – ezért sújt le a rémület rám.

Ha most legyőz és énrajtam erőt vesz,

megváltás útját a világba tárja,

uralmam elfogy, megürül hatalmam,

akár trónjáról lebukó királynak.

Mielőtt szeme látásra kinyílna,

mielőtt még kisiklana kezemből,

reátörök, hogy szétzúzzam e tervét,

mint áradó víz lesodorja gátját.”

Markába fogta a virágos íjat,

az észbontó öt nyilat is ragadta

a józan elme ős megzavarója,

s indult a fához. Vele ment hat sarja.

Balkézbe fogva íjának a végét,

egyik nyílvesszőt pergetve a jobbal,

így szólította meg a fánál ülőt,

lét tengerén át túlpartra igyekvőt:

“Fel, talpra, harcos! Rettegsz a haláltól?

Törődj tiszteddel, ne a megváltással!

Nyiladdal hódítsd meg a fél világot,

így jutsz Indrához az égi világba.

Ezen az úton haladni dicsőség,

ezen haladtak a régi királyok.

Királyi bölcsek sorába születtél,

szégyen, ha koldus leszel ősi nemből.

Ám ha nem mozdulsz, makacsul kitartasz,

vigyázz, erős légy fogadalmaidban,

mert látod itt ezt a nyilat kezemben?

Meglőttem ezzel a Napot is egykor.

Ettől sebezve az eszét vesztette

Purúravasz is, a Hold unokája.

Sántanu* nem volt ura önmagának,

hát akkor más, a mai gyenge korban?

Hát talpra tüstént, térj rögtön eszedhez,

mert már fullánkját mereszti e nagy nyíl,

melyet nem lövök ki a párban járó,

szerelemes csakraváka-madarakra.”

De mindhiába: nem ügyelt e szókra,

ültéből nem kelt fel a Sákják bölcse.

Ekkor kilőtte a nyilat rá Mára,

és ráuszította fiát-leányát.

Ő nem törődött a kilőtt vesszővel,

nem ingott meg a szilárd nyugalomban.

Megdöbbent Mára e kitartás láttán,

majd halkan így szólt, gondokba merülve:

“Elbódította ez a nyíl Sivát is,

s a Hegy Lányáért* szerelemre lobbant.

Ő észre sem vette a nyíl ütését.

Nincs tán eszénél? Vagy a nyíl nem ez volt?

Virágnyilat nem vesztegetek én rá,

lányomat, Kéjt sem küldöm oda hozzá.

Törjön rá szörnyek iszonyú csordája,

üvöltve, ütve, fenyegetve bőszen!”

Egy gondolattal felidézte népét,

hogy porba zúzza Sákják csoda-bölcsét.

Nyüzsgött-sereglett szolga-hada tüstént,

kezükben dárda, buzogány, dorong, kard.

Vadkan, hal, öszvér, teve, ló pofájú,

oroszlán, tigris, elefánt fejű rém,

háromfejűek, suta félszeműek,

lógó hasúak, csupa-var hasúak,

kecskén lovaglók, pöfeteg lábúak,

szigony-körműek, kard- s dárda-fogúak,

fatörzs-karúak, kicsavart törzsűek,

fél-orcájúak, hasitott szájúak,

rézszínü, sárga, csupa-vér bőrűek,

dorong-kezűek, füst-szürke hajúak,

rongyokba bújtak, elefánt-fülűek,

lenyúzott bőrt vagy semmit viselőek,

fél arcuk sápadt, fele testük zöldes,

rőtek meg szürkék, feketék meg sárgák,

kígyó-karúak, övükön kolomppal,

repedt csengőkkel csunya zajt csapóak,

markolva nyársat, magasak, mint pálmák,

kicsik, mint törpék, vicsorogva rútul,

birka-fejükhöz madarak testével,

macska-fejükhöz torz emberi törzzsel,

borzas hajúak, kopaszok, csimbókkal,

kötél-ruhában, csupa rongycafatban,

vigyorgó arccal, szemüket meresztve,

erőt apasztón, a szivet zsibbasztón,

vad ugrásokkal haladva előre,

átbukfencezve az előttük állón,

tolongva-lökve, levegőbe szökve,

csapatostul fák tetején nyüzsögve,

vad táncot lejtve, szigonyuk csóválva,

süvöltve, súlyos buzogányt emelve,

diadalmasan bika-hangon bőgve,

tűzlánggal égő, lobogó hajukkal.

E rusnya szörnyek hada körbevette

a bódhi-fát* és az alatta ülőt,

s megálltak, várva a gazda parancsát,

hogy rontsanak rá, elemésztve-rontva.

Az éj leszálltán, mikor elközelgett

Mára s a nagy bölcs nagy összecsapása,

a föld megrendült, beborult a mennybolt,

lángok lobogtak, a világ morajlott,

a szélvész búgott, a vihar süvöltött,

csillag nem égett, feketült a holdfény,

sűrű sötétség takarta a földet,

kavargott-forrott valamennyi tenger,

a sziklabércek repedezni kezdtek,

a kígyó-szellemek a támadásra

méltatlankodva Márára szegezték

pillantásukat s dühösen sziszegtek.

Csupán a tisztult, szent isteni bölcsek

nézték közönnyel, szánakozva Mára

próbálkozását, mert lelkük a legfőbb

Törvényben élve, haragot sem ismert.

A fánál Mára gyülevész hadának

gyilkos szándékú gyülekezte láttán,

a megváltásnak közeledtét várva,

minden igaz lény “Üdv, üdv!” szava zengett.

A nagy bölcs nézte az igazság-bontó,

feléje rontó sereget nyugodtan,

és meg se rezzent, nem félemedett meg,

akár oroszlán a tehéncsordában.

Ekkor kiadta a parancsot Mára

a szörny-seregnek, hogy ijesszenek rá,

és fegyverével ki-ki rája támadt,

hogy megzavarja szilárd nyugalomban.

Cikázó nyelvvel, hegyes agyarakkal,

égő szemmel, mint a Sárga Korongú,

kitátott szájjal, meredő nyárs-füllel

álltak elébe, rémítni remélve.

Hiába álltak szörnyű alakokban,

fenyegetően, rémítve előtte,

nem vette őket komolyan, csak nézte,

mint vidám, pajkos gyerekek játékát.

Egy, vérbe forgó, iszonyú szemekkel,

buzogányát rá magasra emelte,

ám megmerevült buzogánya, karja,

mint egykor Indra kezében a villám.*

Mások fatörzset, köveket ragadtak,

ámde nem bírták a bölcsre hajítni.

Fástul, kövestül a földre lebuktak,

mint Vindhja-sziklák,* ha lesújt a mennykő.

Mások felszökve levegőbe, onnét

dobtak rá fákat, követ és szekercét,

de ottmaradt mind, levegőben függve,

mint esti felhőkön a megtörő fény.

Más szalma-csóvát vetett a fejére,

hegycsúcsnyit, lánggal lobogóan izzót,

ám az megállt fent, mihelyst kivetette,

s szentsége révén ezerfele porlott.

Más, mint az Égősugarú az égről,

parázs-esőt szórt fejére magasról,

mint Méru bérce a világ végnapján

szétporló sziklák izzó arany-ércét,

de a tűz-zápor sziporka-esője,

mikor lehullt a bódhi-fa tövére,

lótusz-szirommá vált rőten a földön

szelídsége végtelen erejétől.

Hiába támadt fenyegetve sok vész,

özönnyi fegyver, test- s lélek-emésztő,

nem mozdult ültében a Sákja-szentség,

szándéka mellett kitartva barátként.

Kígyókat fújt rá másiknak a szája,

mint korhadt fának kígyótanya-odva,

de megbűvölten, közelébe érve

sziszegni, marni, mozdulni se tudtak.

Viharfelhővé vált némelyik ördög,

villám, mennydörgés szörnyű robajával,

és kőzáport szórt a fára magasból -

s virágesőként pergett le a földre.

Nyilat feszített íjára a másik,

de ott lobbant el, mielőtt kilőtte,

mint lobbanékony, vad férfi haragja,

amely lelkében meddően emészti.

Öt nyílvesszőt lőtt egyik ki a bölcsre,

de mind megállott, nem érte el egy sem,

ahogy megbénul az öt érzék abban,

aki nem vágyik születésre, kéjre.

Másik dühödten vetette magát rá,

hogy agyoncsapja buzogány-ütéssel,

de összeroskadt, mielőtt elérte,

mint kit lehúznak a földre a vétkek.

Egy rút boszorkány, koponyát szorító,

varázzsal készült bódítni a bölcset,

de csak kóválygott körülötte folyton,

mint tanuláskor a lusta figyelme.

Másik merően szegezte szemét rá,

hogy megperzselje szemének a lángja,

- s előtte állva, nem látta bölcset,

ahogy nem látja javát a mohó vágy.

Nehéz kősziklát emelt fel a másik,

- hiába fáradt, lerogyott alatta,

mint üdvre vágyó, aki nem tudással,

csak önkínzással akar érni célhoz.

Sok más oroszlán- s hiéna-alakban

csapott üvöltést, bömbölve-vonyítva,

hogy minden élő reszketve figyelt fel,

gondolva, mennyet hasít meg a villám.

Az erdőkben az elefántok, őzek

mind szétfutottak vagy földre lapultak,

s az éjszakában ijedt csipogással,

mint nappal, rebbent fel a sok madárraj.

E fülrepesztő, iszonyú zsivajban,

melytől megdermedt valamennyi élő,

ő meg se rezzent, nem ijedt meg, nem félt.

Garuda* sem fél, ha a varjú károg.

Minél kevésbé zavarta a bölcset

a félelmes had kusza támadása,

annál vadabbul tört ellene Mára.

A szégyen és düh hajszolta a hitványt.

Amíg a Törvény gonosz ellensége

ily vad haraggal támadta a szentet,

egy láthatatlan, csoda fényt árasztó

szellem keményen szólt a levegőből:

“Ne fáraszd, Mára, magadat hiába!

Gyűlölködésed hagyd abba, nyugodj meg!

Ő ostromodtól meginogni nem fog,

mint Méru bérce a vihar dühétől.

Hamarébb hagyja el a tűz az izzást,

a víz az ömlést, a föld a nyugalmat,

mint szándékát ő, akinek erőit

világkoroknak szent érdeme adta.

Szándék, kitartás, s valamennyi élő

iránti részvét oly erős e hősben,

hogy nem kel fel, míg a valót nem látja;

akkor kel a Nap, ha az éjt elűzte.

Ha fát dörzsölnek, kigyullad a tűzláng;

ha földet ásnak, vízhez jut az ember;

kitartással ő is eléri célját;

nincs lehetetlen, igaz úton járva.

A szenvedélyek nyomorúságától

beteg világot könyörülve szánja

ez a nagy orvos, s a tudás gyógyírját

keresve fárad; akadályt ne lásson!

Sok útvesztőben tévelyeg az élet,

s ő fáradsággal keres igaz ösvényt.

Bűn megzavarni útbaigazítót!

Kalauz kell eltévedt karavánnak.

A vak sötétben elbuknak az élők,

s ő tudás mécsét gyújtja a világnak.

Kioltani nem szabad ezt a lángot,

akár az éjben elfújni a mécsest.

A világ születések tengerébe

merült el, s nem bír túlpartra kijutni.

Ő eljött, hogy az árból kisegítse.

Ne bántsa, aki becsületet ismer!

Levele tűrés, gyökere kitartás,

virága jóság, értelem az ága,

gyümölcse Törvény a tudás fájának -

mikor kisarjadt, ki ne vágja senki!

Hamis látszatok erős kötelébe

hurkolt világot szabadítni készül,

kemény bilincsek letörésén fárad.

Vesztére törnöd ilyen ügyben vétek.

Beteljesülni ma jött el a napja

mindannak, mit tett a felébredésért.

Ezért ül itt most szilárdan e fánál,

mint ős időknek nagy bölcsei régen.

A kincses földnek köldöke e szent hely,

minden malasztja ide gyűlt most egybe.

A széles földön méltóbb hona nincsen

elmélyülésnek, méltóbb helye üdvnek.

Nyugodj meg, Mára, magad ne emésszed.

Erőd, hatalmad ne silányítsd dölyffé.

Ne bizakodj el, a szerencse tűnő.

Ingó talajra sose vesd a lábad!”

Midőn a szellem befejezte szózatát,

s rendíthetetlen nyugalommal ült a bölcs,

a vesztes Mára megalázva távozott,

világ-butító nyilait cipelve el.

Veszítve kedvét s a csatát, a hadsereg

a földre dobta köveit, fatörzseit,

s futott dühödten a világba százfelé,

mint üldözőktől menekülnek vert hadak.

Menekül a gonosz ördög, vesztesen,vert hadával.

A diadal ama szenté, győztesen vak homályon.

Kiderül a borus égbolt, Hold kacag, mint a szép nő.

Szirom-özön a magasból illatos permetet szór.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenharmadik ének:

Mára legyőzése.

********

XIV. ének

Kitartással s nyugalmával legyőzte Mára seregét,

s elmélyülésbe mélyedt, hogy a Legfőbbet ismerje meg.

Úrrá lett az elmélyülés minden fokán, s az éjszaka

első szakában átélte előző születéseit:

“Itt s itt ez voltam, majd onnét ide s ide mentem tovább.”

Így sok ezernyi létére sorra visszaemlékezett.

Felrémlett mindegyik létben a születés és a halál,

és könyörülettel szánta az összes élőlényeket:

“Kering segedelem nélkül, mint a kerék, ez a világ,

övéit egyre elveszti, és ezt ismétli szüntelen.” /?/

Amikor ezt így átlátta, ily bizonyosságra jutott:

“Az útilapu száránál értéktelenebb ez a lét!”

Majd mikor elkövetkezett az éj második szakasza,

végtelen égi látást nyert igaz-látók legjobbika.

Feltárult e csodálatos, tisztult égi látás előtt

- mint folttalan tükör síkján -az egész világegyetem.

Látta, hogy az élőlények – a gonoszok úgy, mint a jók -

létrejönnek és elmúlnak, és szánalma növekedett:

“E gonosz életűekre keserves sors vár azután,

e tiszta életűek majd a mennybe jutnak azután.

Rettentő, iszonyokkal telt pokolra buknak amazok,

és megszámlálhatatlan kínt kell hosszan elszenvedniük.

Tűzszinű, olvasztott vasat kell egyeseknek nyelniük,

mások megtüzesített vas karó hegyén üvöltenek.

Vas üstben mint az étel fő sok más, fejével lefelé,

sokat izzó parázshalmon pörkölnek irgalmatlanul.

Sokat tépnek-marcangolnak vasfogú, szörnyeteg kutyák,

sokaknak testét vas-csőrű, mohó varjú-had csípdesi.

Menekülnének perzselő forróságtól, tűztől sokan,

sötét erdőbe futnak, s ott a fákon kard a falevél.

Sokágú fává válik más, és fejszék vágják ágait,

de a kíntól se halhat meg. Életben tartják tettei.

Öröm, élvezet kedvéért, futva a fájdalom elől

tettek ezt-azt, s gyümölcse most kivédhetetlen fájdalom.

E nyomorultak gaztettet követtek el gyönyörökért,

s most e gyönyörök emléke szemernyi gyönyört sem okoz.

Nevetve tették sok szennyes tettüket szennyes lelküek,

és idejük leteltével gyümölcsét sírva élvezik.

Hogyha a bűnösök látnák, mi lesz érte a büntetés,

bizony forró vért hánynának, mint kinek testét kór öli.

Nyughatatlanul kapkodó mohóságát sok törtető

új életében állatként öltve testet szenvedi meg.

Hús, bőr, szőr vagy fog kedvéért ölik őket vadászaton,

vagy kártevőként irtják ki a saját családtagjaik.

Étlen-szomjan, kifáradva és magatehetetlenül

szenvedi ló- s ökör-testük az ostorok csapásait.

Mint erős elefántoknak, hitványakat kell vinniük,

fejüket ösztöke döfi, sarokkal rúgják testüket.

S mind eme szörnyű kínok közt az a legszörnyűségesebb,

hogy mind gyűlölik egymást is, s egyik gyötri a másikat.

A vízben vízi kínozza, a levegőben légiek,

a földön földön állóval tépik egymást kölcsönösen.

Amazoknak a szívében a rút irígység vert tanyát,

s örök sötétség lett részük a másvilágon bűnükért.

Tűfoknyira szorult szájjal, és puffadt hassal, mint a hegy,

éhség és szomjúság kínja gyötör más nyomorultakat.

Bármilyen szennyes ételre rávetnék magukat mohón,

de nem jutnak odáig, mert megbénítják volt tetteik.

Ha tudnák azt, hogy önzésük majd ilyen gyümölcsöt terem,

akár a húst is átadnák testükről, mint egykor Sibi.*

Pokol helyett az anyaméh nevű szennyes tó vár sokat,

ismét születnek emberként, hogy majd tovább szenvedjenek.

…………………………………………………………….

……………….

Igaz élet jutalmául az égbe jutnak egyesek,

mások a föld színén lesznek nagy hatalmú uralkodók. (35)

Másokból kígyó-szellem lesz, kincset őriznek föld alatt.

A lét tengerében ki-ki tettei szerint így bolyong.”

Ezt látva, az éj harmadik szakában így gondolkozott: (49)

“Óh jaj! Mindenki, aki él, a szenvedések vándora, (50)

a kínok özönével telt létből kiútat nem talál,

nem méri fel, hogy a világ születik s sorvad szüntelen,

meghal és máshová kerül, s utána újra létre kel. (50)

Mi az, aminek megléte vénséget és halált okoz?”* (52)

Ha születés van – így látta -, vénség s halál szükségszerű.

Tovább töprengett, hogy mi az újabb születés kútfeje?

Kapcsolódás* a létező világhoz létezés oka (58)

Ám ez a kapcsolódásunk miből fakad? – gondolkozott. (60)

A létszomj, élet-ösztön az indítéka, ismerte fel. (60)

De a létszomj miből támad? – kutatta az okát tovább. (62)

A létszomj megteremtői az érzetek, az észlelés. (62)

Hát annak mi az oka, hogy megjelennek az érzetek? (64)

A tárgyakkal érintkeznek az érzékszervek, ez az ok. (64)

S mire vezethető vissza tovább ez az érintkezés? (66)

Hat érzékszervünk működik, így támad az érintkezés. (66)

S az érzékek működése hol zajlik le? talaja mi? (68)

Talaja a név és alak, azaz a test, egyéniség. (68)

S mi annak a feltétele, hogy létrejőjjön név s alak? (70)

A megismerés, tudat az, amiből név s alak fakad. (71)

S tovább menve, honnét támad a tudat, a megismerés? (72)

Előző születésünkből hozott adottságok szülik.

S e kényszerű adottságok minek következményei?

A nem-tudásból folynak mind – látta meg a végső okot

a nagy eszű Bódhiszattva, a bölcsek legbölcsebbike.

Mikor mindezt átgondolta, a megoldásra eljutott:

“Hogyha a nem-tudás szülte adottság működésbe lép,

az adottság miatt támad a tudat, mely most működik.

A tudat a név és alak létrejöttét teremti meg, (74)

s ha név és alak létezik, hat érzékszerv is jár vele. (77)

Érzékszervek a tárgyakkal érintkeznek, s lesz észlelés.

Az észlelés eredménye, hogy a létszomj is létrejön. (78)

A létszomj kapcsolódást szül, ebből támad a létezés.

A létezés születésben valósul meg, s jön kor s a kór, (79)

s a világot vénség és kór után a halál falja fel.

A halál fájdalom-tüze nagy szenvedések gyökere.

Im, ilyen módon jön létre ez az egész nagy szenvedés.”

Felismerte a Nagy Lélek mindezt, és megvilágosult.

Majd mindezt összefoglalta, és így gondolkozott tovább:

“A halált az öregség s kór legyőzése megszünteti; (80)

a születés megszűnése vénséget s kórt megszünteti.

Ha megszűnik a létezés, születés sincsen már tovább;

a kapcsolódás megszünte a létezést megszünteti.

A kapcsolódás megszüntét létszomj megszünte éri el, (81)

s a létszomjat az észlelés elfojtása szünteti meg.

Észlelés akkor nem lesz, ha nem történik érintkezés;

hat érzékszerv elfojtása semmíti meg az észlelést.

Érzékszervek nem működnek, ha nincs jelen név és alak; (82)

a nevet s alakot tudat elfojtása töröli el.

Nem jelenik meg a tudat, ha adottságok nincsenek, (83)

és nincsenek adottságok, ha eltűnik a nem-tudás.

Tehát a nem-tudás minden szenvedésnek a gyökere,

s aki a megváltásra tör, szüntesse meg a nem-tudást.

A nem-tudás megszüntével aki csak él és létezik,

az összes szenvedésektől megszabadul véglegesen.”

Bódhiszattva felismerte világ rendjét világosan,

majd áttekintve még egyszer, megfogalmazta tételét:*

“Ez a szenvedés, az oka a szenvedésnek pedig ez,

ez a szenvedés megszünte, amihez ez az út vezet.”

Igy a Magasztos, ott ülve fű-trónusán a fa tövén,

gondolata hatalmával magától megvilágosult. [...]

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizennegyedik ének:

A megvilágosulás magasztalása.